A lelki csend, pusztaság, bensőségesség értéke és értelme...

Barsi Balázs atya írja, hogy minden igazi történet az Isten és az ember között a pusztában kezdődik. Advent kezdetén arra emlékeztünk, hogy egykor Keresztelő János miként vonult ki a pusztába, hogy előkészítse az Úr útját, a Nagyböjt kezdetén pedig arról olvasunk, hallunk, hogy Urunk, Jézus Krisztus miként ment ki a pusztába böjtölni és imádkozni.

 Talán meglepő és elgondolkodtató, hogy a pusztaságba, ahová az Úr Jézus ment, a Szentlélek indítására és közreműködésével történt. S a hely, ahová eljutott nem csupán a magány, a csend, s a világ hívságainak, zajos forgatagának elhagyása volt, hanem a tér és az idő egy kihasított, megszentelt darabja, ahol különös dolgok történtek. A Sátán és az Úr Jézus különös találkozása. Rendkívüli események, dolgok és találkozások sorozata.

 Olyanfajta állapot ez, mint amikor az ember, az Úr Jézushoz hasonlóan, hosszan időzve szívvel megtanulja, hogy a szüntelen imádás állapotában maradva miként lakozhat a Magasságbeli különös miliőoltalmában.

 A nagyböjti szent Negyven-napban a Szentlélek ünnepi liturgiáink áhítatán valami hasonlóra hív és ösztönöz mindnyájunkat. Tudatosítani két nagyon fontos valóságot: az egyik a bűn jelenléte közöttünk, bennünk és világunkban, a másik, hogy Krisztus Urunk győzött az őskígyó, a Sátán felett, aki bűn szerzője.

 A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy az első ember, Ádám elbukott, aminek következménye az a rettenetes szellemi-lelki egyensúlyvesztés, ami a szent keresztség után is bennünk maradt. Ezért méltó és igazságos, ha minden nagyböjti lelkigyakorlat, jó elhatározás, meghitt keresztútjárás előtt és alatt merünk beletekinteni a bűn igazi mélységébe, hogy meglássuk: a bűn – bármilyen mezben jelenjen is meg a felszínen – lényege szerint az önmagát istenítő teremtmény konok lázadása Isten ellen.

 Ezért a Szentlélek, amikor a szent Negyven-napban szíven fogva, kivisz bennünket napjaink pusztaságába, azt akarja, hogy a Nagyböjt idején különös tanúi legyünk annak az alattomos küzdelemnek, amelyet a Sátán kezdettől fogva az Úr ellen folytat, de annak a jó harcnak is, amelyet Krisztus Urunk vív meg értünk, bennünk és általunk.

 Adja Isten megértenünk, hogy milyen drága volt a mi váltságdíjunk. Sőt, bárcsak eszünkbe vésődne, hogy nemcsak szemlélői, de társai is lehetünk abban a véres verítékkel kivívott, mégis csodálatosan könnyed győzelemnek, amelyet a Sátán felett aratott.

 Ehhez azonban több mindent kell megtanulnunk. Többek között, hogy ne álljunk szóba az ellenséggel. Minden dialógus, párbeszéd a Sátánnal, módfelett veszélyes, felesleges és ártalmas. Helyette - a Magasságbeli oltalmában maradva - gyakoroljuk, tegyük, alkalmazzuk az Istennel való párbeszédet, hogy az imádás és az imádság, a lelkigyakorlatok, a keresztúti ájtatosságok, a szentségek méltó vétele által, vissza tudjuk vetni a Kísértő minden alattomos hazugságát.

 Nagyböjt péntekjein és vasárnapjain jó látni a makranci hívekhez hasonlóan egyházközségeink sok kis hűséges csapatát, akik rendszeres jámbor imáikkal, ájtatosságaikkal hűen tanúskodnak a lelki csend, a pusztaság, a bensőségesség értékéről és értelméről.