A jóban napról - napra kitartsunk...

„Két dolgot kérek tőled, ne tagadd meg tőlem, mielőtt meghalok: Tartsd távol tőlem a hamisságot, a hazugságot! Ne adj nekem se nyomort, se gazdagságot! Csak annyit adj ennem, amennyi elegendő, hogy jóllakván meg ne tagadjalak, és ne mondjam: Ki az az Úr? vagy szükségtől hajtva ne lopjak, és meg ne gyalázzam Istenem nevét!” hangzik ma az Olvasmány a Példabeszédek könyvéből.  (Péld 30,5-9).

Az evangéliumban (Lk 9,1-6) az Úr Jézus elküldi tanítványait, hogy kettesével járják be a falvakat, hirdessék az Isten országát, gyógyítsanak és űzzék ki a gonosz lelkeket. Útnak indítja őket, de nem engedi, hogy úti felszereléssel biztosítsák önmagukat: „Semmit se vigyetek az útra!” A küldetés hátterében nem a tárgyak, vagy az eszközök nyújtotta biztonság áll, a küldetés alapja ugyanis nem az emberi felkészültség, hanem az isteni bizalom.

Valóban. Mennyi minden szépet lehetne kérni Istentől! A mai napon azonban Isten igéje két meglepő ajándék kérésére tanít, buzdít, bátorít, amelyekről első látásra nem is gondolnánk, hogy mennyire fontosak. Az első a hazugságtól való mentesség adománya. Ez azonban elsősorban nem a másoknak való hazugságra, hanem az önbecsapásra vonatkozik. Arra, amiről már elmélkedtünk és ami a lelkiélet egyik legveszélyesebb kísértése. Aki ugyanis önmagának, a saját lelkének is rendszeresen hazudik, az lelkileg kettészakadt emberré válik. A skizofrénia lelki változata, ami könnyen a végső romlás, a kárhozat kezdete lehet.

Azt kérni Istentől, hogy óvja meg a lelkünket a hazugságtól, magába foglalja, hogy szemünk már felnyílt erre a veszélyre. De ezt nemcsak kérni kell Istentől, hanem dolgozni is kell érte: Isten színe elé kell/kellene tárni lelkünk nyomorúságát, és elhatározásainkat, tetteinket kiszolgáltatni az Ő ítéletének. Ebben az összefüggésben értendő a másik ajándék is: a megmenekülés a gazdagságtól és a nyomortól, mert a gazdagság – a testi, lelki és szellemi egyaránt – túl nagy kísértés volna, de a nyomor is: a nélkülözés is a bukásunkat okozhatná, hiszen még aligha vagyunk érettek a vértanúságra.

Sokszor a szentek bűntudata, önmarcangolása betegesnek tűnik, holott voltaképpen ők azok, akik egészségesek voltak és tisztán láttak. Napjában többször elismerték és hangosan megvallották bűnös mivoltukat: hogy vétkeik miatt kárhozatot érdemeltek, de Isten irgalma megmentette őket. Önmagukat nem úgy általában nevezték bűnösnek, de beismerve és elismerve, mert nagyon is könnyű és ismét csak az önbecsapás egyik rafinált formája a világ legnagyobb bűnösének nevezve felmentést adni önmagunknak mindenfajta erkölcsi követelmény alól. Ékes példája ennek Szent P. Pio atya /1887 – 1968/, aki testén, lelkületével és magatartásával elgondolkodtatóan bizonyította a testi-lelki összhang fontosságát, értékét és nagyszerűségét.

Lám, mennyire fontos a szemlélődés, a hallgatás, a csend, a csendesség, az elcsendesülés. Mielőtt szólnánk, vagy megszólalnánk, előbb be kell fogadni a Szót, az Igét, a mondanivalót, az Üzenetet. Szemlélődni, hallgatni kell/kellene és csak azután beszélni. Fontos a sorrend. „Semmilyen sürgős ügy, vagy lelkipásztori feladat – bármilyen szükséges legyen is – ne vezessen oda, hogy elhanyagoljuk az imádságot, ami az igehirdetés szükséges előkészülete. Mindig szánjuk rá a szükséges időt, hogy meghallgassuk az Igét, és gondosan átgondoljuk, hogy miként tárjuk azt népünk elé.” – tanított a minap XIV. Leó pápa.

Érdemben csak ezek után, ennek fényében következhet a felajánlás, amelyben mindaz megjelenik, amit egy püspöknek, papnak, szülőnek vagy előjárónak nap mint nap az Úr kezébe kell helyeznie: munkáját, terveit, döntéseit, a rábízott embereket, aggodalmaikkal és reményeikkel együtt. „Lesznek pillanatok, amikor világosan látja az utat, máskor viszont saját kicsinységével szembesül. Mindezt az oltárra kell helyeznie. A püspök feladata, hogy hűségesen odaadja önmagát; a gyümölcs végső soron - az Istené” – tanítja ugyancsak XIV. Leó. 

Mindannyian küldöttek, apostolok vagyunk: nemcsak élnünk kell a hit szerint, hanem életünkkel, szavainkkal, viselkedésünkkel és magatartásunkkal tovább kell adnunk a hitet. Az Úr Jézus ma minket is arra kér: indulj el, ne várj arra, hogy minden tökéletes legyen! Ne a biztonságod, hanem az engedelmességed legyen az első helyen.

A tanítvány ugyanis nem a maga nevében megy, hanem Krisztus küldetésében jár. Ez bátorságot ad: nem önmagamat kell hirdetnem, hanem az a feladatom, hogy továbbadjam azt, amit kaptam. Nem felejtve, ha esetleg nincsenek is megfelelő eszközeim, akkor is ott van velem a Szentélek, aki a gyenge emberi szavakon és tetteken keresztül is működik. Ahol befogadják, ott jelen van Isten áldása. Ahol elutasítják, ott sincs ok a kétségbeesésre. A tanítványt nem a személyes siker, hanem a hűség jellemzi. Feladata nem a megtérítés, hanem a tanúságtétel. Ahol erre nyitott a szív, ott az evangélium termést hoz.

Ma is mondjunk hálás köszönetet a meghívás szolgálatáért és hogy részt kaptunk a küldetésből. Tanuljunk továbbra bízni akkor is, amikor kicsinek, kevésnek érezzük önmagunkat, amikor a kezünkben nincsenek eszközök, amelyekre támaszkodhatnánk.

Ne halogassuk a tanúságtételt, hanem bátran induljunk el. Az, aki küld, megsegíts minket, hogy a kapott javakat megbecsülve, a mindenkori kegyelemmel megelégedve, nagyzolás és hamis szerénykedés nélkül járjuk életutunkat, mindenkor eszünkben tartva, nem feledve, hogy mindezért kinek tartozunk hálaadással.

Adja Isten, hogy életünk a jövőben is mindig Rámutasson. Áldja meg mindazokat, akik szolgálatunk eredményeként - befogadják Őt. Óvjon meg minket a túlságosan nagy próbatételektől, amelyekben gyöngeségünk miatt elbukhatnánk, de adjon állhatatosságot, hogy a jóban napról - napra kitartsunk, végig, az égig.