A hit által formált történelem...

Október 22-én Szent II. János Pál pápa liturgikus emléknapját ünnepli a katolikus egyház. A lengyel származású egyházfő közel 27 éven át vezette az Egyházat és a 20. század egyik legmeghatározóbb vallási és történelmi személyiségévé vált. Pápaságát a béke, az emberi méltóság védelme, a vallások közötti párbeszéd és a fiatalok iránti különleges figyelem jellemezte.

Karol Józef Wojtyła 1920. május 18-án született a lengyelországi Wadowicében. A Karol nevet a IV.  Károly iránti tiszteletből választották számára a szülei. Gyermekkorát súlyos veszteségek kísérték: korán elveszítette édesanyját, majd bátyját és édesapját is. A második világháború idején, Lengyelország német megszállása alatt kőfejtőben és vegyi üzemben dolgozott, miközben titokban készült a papi hivatásra. 1946-ban szentelték pappá Krakkóban.

Tanulmányait Rómában folytatta, majd hazatérve lelkipásztorként és egyetemi oktatóként tevékenykedett. 1958-ban püspökké, 1964-ben Krakkó érsekévé, 1967-ben pedig bíborossá nevezték ki. Aktívan részt vett a II. Vatikáni Zsinat munkájában is.

1978. október 16-án választották pápává. Több mint négy és fél évszázad után ő lett az első nem olasz származású egyházfő, egyúttal az első szláv pápa. Október 22-én, péteri szolgálata kezdetén hangzott el az azóta is sokat idézett felhívása: „Ne féljetek!”

Pápasága alatt 104 külföldi apostoli utazást tett, és a világ számos országában találkozott hívek millióival. Különös figyelmet fordított a fiatalokra: az ő kezdeményezésére indultak el az ifjúsági világnapok, amelyek azóta is a katolikus fiatalok nemzetközi találkozóinak kiemelkedő eseményei.

II. János Pál pápa fontos szerepet játszott a vallások közötti párbeszéd előmozdításában. 1986-ban első pápaként látogatott el egy zsinagógába, és ugyanabban az évben Assisibe hívta a világvallások képviselőit, hogy közösen imádkozzanak a békéért. Erkölcsi tekintélye és a szabadság melletti kiállása jelentős hatással volt a közép- és kelet-európai társadalmi változásokra is. A magyar hívekhez is különleges kapcsolat fűzte. Két alkalommal, 1991-ben és 1996-ban látogatott Magyarországra, de volt Szlovákiában is.

Röviddel a bársonyos forradalom és a kommunizmus bukása után, 1990 januárjában egy hivatalos küldöttség meghívta a pápát Csehszlovákiába. Bár a pápai utakat általában egy-két évvel előre tervezik, a pápa áprilisra talált szabad időpontot. Szent János Pál pápa kétnapos látogatásának második napján, 1990. április 21-22-én érkezett Pozsonyba Václav Havel csehszlovák elnök és František Tomášek bíboros meghívására. Havel ezt az eseményt kis csodának nevezte.

Csehszlovákia Lengyelország után a második volt a volt keleti blokk országaiban, amelyet II. János Pál meglátogatott. Pedig már 1985-ben, Szent Metód halálának 1100. évfordulója alkalmából érdeklődött Csehszlovákia meglátogatása iránt. Tomášek bíboros meghívóját azonban az akkori kommunista elnök, Gustáv Husák nem volt hajlandó aláírni.

Miután a katolikus egyház feje az első napot Prágában töltötte, 1990. április 22-én először Velehradba (Morvaország) utazott, majd onnan Pozsonyba. Amikor a pápa kiszállt a helikopterből a pozsonyi Vajnory repülőtéren, lehajolt és megcsókolta a szlovák földet. Ezt annak ellenére tette, hogy a protokoll szerint csak annak az országnak a fővárosában szokás földet csókolni, amelyet a Szentatya meglátogat, ami akkor Prága volt.

Ezt követően ünnepélyes misét celebrált. Erre közel egymillió hívő érkezett nemcsak Szlovákiából. A repülőtér területén egy szlovák hármashalmot szimbolizáló oltárral díszített színpad dominált. A háttérben egy 35 méter magas, kettős kereszttel ellátott torony állt, amelyet a pápa és a hívők találkozójának az egész világra történő televíziós közvetítésére készítettek. II. János Pál pápa beszédében kifejezte meggyőződését, hogy a Szűz Mária és Péter utóda iránti kettős szeretet Szent Cirill és Metód értékes öröksége. A pápa vajnoryi „Ne féljetek!” felhívása bejárta az egész átalakuló Európát.

1990 áprilisa mellett II. János Pál pápa még kétszer látogatott el Szlovákiába. 1995. június 30. és július 3. között több várost is felkeresett – Pozsonyt, Nyitrát, Sasvár-Morvaőrt (Šaštín-Stráže), Kassát, Eperjest, Szepeshelyet (Spišská Kapitula), Lőcsét, Poprádot és a Magas-Tátrát. Harmadszor a Szentatya 2003 szeptemberében érkezett Szlovákiába. Akkor Nagyszombatot, Besztercebányát, Rozsnyót és a pozsonyi Ligetfalut látogatta meg, ahol 2003. szeptember 14-én misét celebrált. Gojdics Pál görögkatolikus segédpüspök és Zdenka Schelingová szerzetesnő boldoggá avatása volt II. János Pál sorrendben harmadik, utolsó szlovákiai látogatásának csúcspontja.

Szent II. János Pál pápa 2005. április 2-án hunyt el, 84 éves korában. XVI. Benedek pápa 2011. május 1-jén boldoggá, Ferenc pápa pedig 2014. április 27-én, XXIII. János pápával együtt szentté avatta.

Liturgikus emléknapját október 22-én, pápai szolgálata ünnepélyes kezdetének évfordulóján tartják. Életének és tanításának egyik legfontosabb üzenete ma is időszerű: a hit, a remény és az emberi méltóság melletti kiállás, valamint a félelem nélküli, felelősségteljes keresztény élet.

Huszonegy éve tért az Atyai Házba Szent II. János Pál pápa, miután 27 esztendőn át vezette Krisztus rábízott nyáját. Péter székében azóta már a harmadik utódja ül. Amikor 1978. október 16-án megválasztották pápának a „távolról jött” krakkói érseket, első beszédében a legfontosabbat kérte, ahogyan egykor Szent Pál: „Nyissátok meg, sőt tárjátok fel a kapukat Krisztusnak!”

Már akkor is bátorság kellett ezt megvallani, kimondani, most még inkább. Most még nagyobb, mondhatnánk, égető szükség van erre a hangra, ami helyet kér Krisztusnak. Ő ugyanis Európa szegletköve!

Szerencsére, pontosabban szólva gondviselés-szerűen az Úr maga gondoskodik az ajtónyitásról. Ha nem is mindig szívesen látott vendég kívülről, Ő akkor képes belülről is jelentkezni, az emberszív legmélyéről. Ahogy erre Leó pápa legutóbbi franciaországi útján is fény derült: ha elvették Krisztust a nagyszülőktől és a szülőktől, Ő a Lelke erejében meg tud szólalni a kereszteletlen és hitetlen, de mégis mélyen kereső unoka szívében csak úgy, csak úgy magától, mert az ember-szívet ő teremtette és magának teremtette.

Talán a fordított olvasat még igazabb: ő fogad be minket, még akkor is, ha nem nyitottunk ajtót neki. Az Úr nem finnyás és nem faksznis!  Lelke pedig leleményes, ezer fortéllyal leleményes! Ennek a kívülről-belülről kapunyitogató Léleknek volt befogadója, hűséges társa és megsokszorozója II. János Pál pápa. Nagy szíve apró gesztusokkal jelezte, hogy Európa keresztény nemzetek családja és ő apostoli útjain szerte az öreg kontinensen, amikor éppen megérkezett, lehajolt, letérdelt és megcsókolta az anyaföldet. Ahonnét vétettünk, és ahová visszatérünk. Azt a földet, melynek szabadságáért mindenütt az ország fiai-lányai, ha kellett, vérüket ontották. Ez több és mélyebb, mint egy nemes hazafias gesztus. Valójában – bárhol is történjen – hódolat ez a Golgota véráztatta földje előtt, melyet az éppen nyolcszáz éve, ugyanoda hazatért Assisi Ferenc oly mélyen átérzett és megélt.

Ez a mai nap, október 22-e nyit rá október huszonharmadikára is, Nemzeti Ünnepünkre. Adja az Úr, hogy ma se legyen hiábavaló az akkor kiontott drága vér! Magyarok Nagyasszonya és Szent II. János Pál pápa könyörögjetek Hazánkért!

Tegnap az utolsó magyar apostoli királyra IV. Károlyra emlékeztünk, akit - házasélete és jeles magatartása kapcsán - állított elénk példaképül a szent pápa, II. János Pál.

A minap Leó pápa katekézis-sorozatát a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciójáról folytatta. Hangsúlyozta, hogy a házasság nem csupán jogi kötelék, hanem a Krisztus szeretetéből táplálkozó szeretetközösség. A családok oltalmazására és támogatására szólította fel a politikai és kulturális élet szereplőit.

Ez alkalommal “Az Evangélium és az emberi tapasztalat fényében” című második rész tartalmáról elmélkedett, ami korunk egyik legsürgetőbb problémáival foglalkozik (vö. GS, 46). A fejezet elsősorban a házasságról és a családról szól és abból a meggyőződésből indul ki, hogy a házastársak közötti és a családi harmónia szorosan összefügg az ember, valamint a keresztény társadalom jóllétével (GS, 47).

Éppen ezért nem csupán megerősíti a házasság értékeit és céljait, hanem úgy értelmezi, mint „az élet és a házastársi szeretet bensőséges közösségét”. Hangsúlyozza, hogy a házasság jogi szempontjain túl a házastársi kapcsolat azáltal válik teljessé, ha a házastársak kölcsönösen odaadják önmagukat és elfogadják egymást. A férfi és a nő kölcsönös önátadása megköveteli a teljes hűséget és a felbonthatatlan egységet, amely a gyermekek nemzésében és nevelésében teljesedik ki (vö. GS, 48). A Szentatya katekézisében hangsúlyozta, hogy a házastársi és szülői szeretet az isteni Szentháromság képmása. A házasság szentsége révén a házastársak „Krisztus megváltó erejéből nyernek támaszt és gazdagodást”, hogy úgy szerethessék egymást, „miként ő szerette az Egyházat és adta oda önmagát érte”.

A Gaudium et spes először Krisztus szeretetének fényében megvilágította a házasság valóságát, majd ezt követően a házastársi szeretet és a termékenység felé fordítja a figyelmet – folytatta katekézisét a Szentatya. A házastársi szeretet nem korlátozódik az erotikus vonzalomra, hanem az érzelmeket, a gyengédséget is magában foglalja (vö. GS,49). Ez a szeretet áthatja a házastársak egész életét és kizárólag a házasság sajátos cselekedeteiben jut kifejezésre. A házastársak közötti szeretet és intimitás elősegíti a kölcsönös önodaadást és gazdagítja az egymás iránti örömet. A házastársi szeretet termékenysége a gyermeknemzésben fejeződik ki, amely „a házasság legszebb ajándéka” (GS, 50). Az élet átadása és nevelése által a házastársak a Teremtő Isten szeretetének munkatársaivá válnak. A konstitúció azonban arra is figyelmeztet, hogy a házaspároknak ezen emberi és keresztény hivatásuk betöltését felelősséggel kell teljesíteniük szem előtt tartva saját és a már megszületett, vagy megszületendő gyermekeik javát. Ezt a döntést a házastársaknak Isten előtt kell meghozniuk, a helyes választás azonban megköveteli, hogy lelkiismeretük összhangban legyen az isteni törvénnyel, amelyet az Egyház Tanítóhivatala az Evangélium fényében értelmez.

A házasságban lévő szeretetközösség és nemzőerő valódi értékének elismerésével, a zsinat arra a megállapodásra jut, hogy nincs ellentmondás az élet átadását szabályozó isteni törvények és a valódi házastársi szeretetet tápláló törvények között (GS, 51).  Azt állítja, hogy „amikor a házastársi szeretet és az élet átadásának összeegyeztetéséről van szó”, akkor „az igazi szeretet kontextusában” kell megőrizni a kölcsönös önátadást és az emberi nemzést. Ebből következik, hogy „a megfogant életet, a legnagyobb gondossággal kell védeni”, kerülve „mind az abortuszt, mind a csecsemőgyilkosságot”; és hogy az emberi méltóságot tiszteletben tartó házastársi élet cselekedeteit, nagy tisztelettel el kell fogadni.

A Gaudium et Spes tanítása a házastársi és családi közösségről kiemeli a család társadalmi funkcióját is, amelyet „egy gazdagabb emberség iskolájaként” és „a társadalom alapjának” határoz meg (GS, 52). Emlékezteti a társadalmi felelősséggel rendelkezőket, különösen a politikai és kulturális élet szereplőit, arra a kötelességre, hogy „hatékonyan működjenek együtt a házasság és a család előmozdításában”. A pápa katekézise végén felszólított, hogy ez az elkötelezettség ma még sürgetőbb, mint valaha. Az Egyház tisztában van ezzel, a zsinat utáni pápák lelkipásztori tanításai is erről tesznek bizonyságot. Erről szólt a Ferenc pápa által összehívott kettős szinodális gyűlés is, amelyről a napokban tanácskoztak a keleti katolikus egyházak vezetői és a püspöki konferenciák elnökei.

Mindezek fényében és tényében tagadhatatlan, hogy a szentek nem csupán saját koruk tanúi, hanem az Evangélium hiteles hirdetői, akik minden történelmi korszak emberéhez képesek szólni. Életükkel megmutatják, hogyan formálhatja át a hit a történelmet.

Elsőként a hivatalosan elismert életszentség kérdését emelte ki, amelyet hiteles, megbízható és minden gyanú felett álló tanúságtételekkel kell bizonyítani. Ebben alapvető szerepet töltenek be az egyházmegyei történeti bizottságok, valamint a dikasztérium előadói és tanácsadói, különösen az úgynevezett régi szenttéavatási ügyek vizsgálatában. A pápa emlékeztetett arra, hogy XI. Piusz pápa, aki maga is tekintélyes történész volt, létrehozta az akkori Szertartások Szent Kongregációjának Történeti Osztályát. Ezzel lehetővé tette, hogy a szenttéavatási eljárásokban sajátos módon alkalmazzák a történeti-kritikai módszert.

XIV. Leó hangsúlyozta, hogy az újabb szenttéavatási ügyek vizsgálata sem nélkülözheti az összegyűjtött dokumentumok és tanúságtételek komoly és szigorú ellenőrzését. „A szenttéavatási ügyek a történeti kutatás sajátos eszközeit alkalmazzák, jóllehet céljuk nem annyira a történetírás, mint inkább az oltárra emelésre jelöltek példamutatásának, lelkiségének és életszentségük hírének bemutatása”.

Beszédének második részében a Szentatya arra hívta fel a figyelmet, hogy a történelmi és kulturális változások az életszentségről alkotott felfogásra is hatással vannak. Az évszázadok során a szentekről kialakított kép is változhat, de ennek nem az a célja, hogy alkalmazkodjon az adott kor sztereotípiáihoz, hanem hogy a megélt Evangélium szempontjai alapján értelmezze az adott történelmi tapasztalatot. Ezért különösen fontos, hogy egy-egy szent tanúságtételét abban a történelmi és társadalmi környezetben vizsgáljuk, amelyben élt. A pápa hangsúlyozta, hogy Isten népe olyan példaképeket keres, akik segítenek eligazodni a jelenben, és olyan közbenjárókat, akik támogatják az Egyház tagjait napjaink kihívásainak felismerésében és a bennük rejlő lehetőségek megragadásában. Ugyanakkor emlékeztetett arra, hogy a szenttéavatás ünnepélyes aktusa túlmutat az adott történelmi körülményeken. „Ezzel ugyanis Péter utóda nem csupán jóváhagyja, hanem az egész Egyház elé állítja az Evangélium hiteles tanúit, akik minden korszakhoz képesek szólni.”

XIV. Leó pápa harmadik szempontként a szentek történelmet formáló szerepéről beszélt. Rámutatott, hogy a kegyelem által megvilágosított szentek képesek voltak meghallani koruk felhívásait. Összekapcsolták a hitet és a történelmet, és életüket Isten országa új valóságának építésére szentelték. A Szentatya ezzel kapcsolatban hangsúlyozta: „A világ történelme a szentek nélkül mérhetetlenül szegényebb, vagyis kevésbé emberi lenne”.

A szentek tehát nem a történelemtől elszakadva élték meg hitüket, hanem saját koruk konkrét valóságában. Tanúságtételük éppen ezért emlékeztet a húsvét megújító és átalakító erejére: „A hit által formált történelmet mutatják meg nekünk.”