A döbbenet..

A minap P. Sajgó Szabolcs, jezsuita atya a „Döbbenet” c. elmélkedését azzal az epizóddal kezdte, hogy amikor Munkácsy Mihály Párizsban híres festő lett és világhíréből már valami a falujába is hazaszivárgott, egyszer, amikor hazalátogatott és felkereste a keresztanyját, aki nagy szeretettel fogadta, ezt mondta neki: „Hallom, Mihály, híres festő lettél. Igazán kipingálhatnád a tornácunkat!”

Kicsit ellehet ezen mosolyodni, csodálkozni, sőt, rácsodálkozni, hogy lám, milyen érdekszeretet van, lehet egy-egy tény mögött. Jelen esetben, nem is annyira a világhírűvé vált festőművész, Munkácsy személye kellett, hanem inkább az, amit adni tudott.

S amikor ezen elgondolkodunk és magunkba nézünk: nem gondoljuk, hogy olykor mi is hasonlóképpen viszonyulunk bizonyos történésekhez? Akarjuk az ajándékot, de az Ajándékozó már kevésbé érdekel minket. Érdekel az örökség, de az, aki mögötte van - ne szóljon bele az életünkbe.

A jezsuita atya egy felnőtt fiút emleget, aki rendszeresen kért pénzt az apjától. Amikor az apa egyszer megkérdezte a fiát, hogy mire kell neki pénz, a fiú csak ennyit mondott: Nagykorú vagyok. Mit érdekel?

Valahol ez a mai vasárnap evangéliumi üzenetének is a drámája: az Atya ajándékát elfogadjuk, de hogy beleszóljon az életünkbe, az már nehezünkre esik. Kisegítőnknek elfogadjuk, de Megváltónknak már kényelmetlen.

Az Úr Jézus egy szőlőskertről beszél. A gazda mindent előkészít: bekeríti, őrtornyot épít, taposógödröt ás. Mindenről gondoskodik és csak ezután bízza rá a munkásokra. Pontosan így tesz az Isten is.

Ennek fényében jó megjegyezni és tudatosítani, hogy az életünket nem birtokba kaptuk, hanem időnkkel, képességeinkkel, kapcsolatainkkal, családunkkal, hivatásunkkal, hitünkkel együtt - mindent ajándékként bíztak reánk.

A szőlő nem a munkásoké, csak rájuk volt, van bízva. A példabeszéd itt válik kellemetlenné, mert egy idő után a szolgák úgy viselkednek, mintha az övék lenne. S ez minden bűnnek az egyik gyökere. Az, amikor az ember elfelejti, hogy nem tulajdonos, hanem sáfár. Nem mi vagyunk az élet ura, a világ, a történés közepe. A dolgokat, a lehetőségeket, az alkalmakat, a tehetséget, nem azért kaptuk, hogy kizárólag önmagunknak használjunk vele.

Hallottuk – Isten újra és újra elküldi szolgáit. A bibliai történetben ezek a próféták, akik figyelmeztetnek, hívnak, emlékeztetnek. De - az egyiket megverik, a másikat megölik, a harmadikat megkövezik.

Micsoda türelme volt ennek a gazdának! Bizonyára, ha mi lettünk volna a ő helyében, talán már régen elveszítettük volna türelmünket, hiszen elég esélyt adtunk nekik - gondoljuk.

Isten azonban nem így gondolkodik. A példabeszéd egyik legmegrázóbb mondata számunkra az, hogy végül az Atya elküldi a számára legdrágábbat - a Fiát: hátha őt megbecsülik.

Ez már nem egyszerű türelem. Ez Isten szeretetének döbbenetes logikája, amivel az Úr Jézus már saját sorsára is rávilágít. Az örököst a szőlőből kiviszik és megölik. Később, néhány nap után őt is kivezetik Jeruzsálemből, a városon kívülre és keresztre feszítik.

Lám, ez az ember válasza Isten szeretetére. Ám, ekkor ismét valami egészen rendkívüli, hihetetlen dolog történik: az elvetett kő - szegletkővé lesz. A kereszt, ami úgy néz ki, mint Isten veresége - a megváltás helyévé válik.

Igen - az ember még azzal sem tudja legyőzni Istent, hogy elutasítja, mert Isten a mi negációnkból a mi „nemünkből” is képes új utat nyitni az „igen” felé.

Tehát, a nagy kérdés nem az, hogy vallásos vagyok-e? Hiszen itt az Úr Jézus éppen a vallásos emberekhez, a főpapokhoz és a nép időseihez beszélt.

Vagyis lehet, hogy valaki nagyon közel lakik a templomhoz, de közben mégis nagyon távol van Istentől. Lehet imákat mondani úgy, hogy közben nem engedjük Istent beleszólni az életünkbe. Lehet sok mindent kérni Istentől, de közben soha nem kérdezzük meg Tőle: Uram, és Te mit szeretnél tőlem? Több szeretetet? Több türelmet? Több irgalmat? Több nagylelkűséget? Több megbocsátást? Vagy csak elfogyasztjuk azt, amit kaptunk?

És minden bizonnyal itt következik a mai evangélium legszebb, legmegrázóbb része, mert nagyon valószínű, hogy bizonyára már mi is sokszor, sok mindent elrontottunk. Nem mindig hoztuk a várva várt gyümölcsöt. Volt, amikor sajátunknak tekintettük azt, amit csak reánk bíztak. Sőt, volt, amikor tudatosan félretoltuk Isten szavát, mert nem érdekelt minket az, amit Ő szeretett volna.

És - Ő? Nem mondott le rólunk. Ez az örömhír: mindig küld, szólítgat, hív, hívogat. Még mindig van visszaút hozzá. Vagyis nem az a legnagyobb csoda, hogy az ember újra és újra képes nemet mondani Istennek, hanem az, hogy Isten mindezek után, újra és újra megszólítja az embert.

Miért? Mert Isten ilyen őrülten szeret minket. Ennél nagyobb, megrázóbb örömhír nincs. Nem is kell. Ez elég. Ez a minden. Ismételten elismerve és beismerve, magunkra vonatkoztatva Mécs László „Bakonyi látomás” c. verssorait:

Igen, lehettem volna én is boldog,
az én utam is éppen arra vitt.
A kert elébe értem, mely reám várt.
Szerelem. Rózsák édes mámora.
Gyümölcsfák. Csend. Családi tűzhely.
Szántás-vetés humuszban, szerelemben,
Irtás-oltás fákban, gyerek-szívekben.
A nagyvilág villámjait fogó,
vihar-szordínós villámhárítók.
A nagyvilág lármáját átszűrő,
dallammá szűrő zűrzavar-szűrők.
Leány-hajszálon függött az aranykulcs.

De megfordultam, nem tudom miért.
Én nem vagyok hős, nem vagyok erős.
Nem tudtam, hogy mit rejt a másik út,
hogy mi a cél és mi a harc a célért,
hogy mit keressek itt a másik úton.
Csak megfordultam. Ennyi az egész.

Csak annyit tudtam, Valaki szeret.
Valaki nagyobb minden boldogságnál,
minden csendnél és minden szerelemnél,
nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél.
Tudtam, szeret. És ennyi az egész.

Hagytam magam szeretni, mint a gyermek,
a Jézus Krisztus ember-ideálja.
Hagytam magam vezetni, mint a gyermek.
A gyermekben nincs cél, nincs hősiesség,
csak megy, ha küldik, s nem tudja miért.
És küldtek. Mentem. Ennyi az egész.

És jártam, mint a többi vándorok.
Fecskét kérdeztem és fülemiléket.
„Mi nem szővünk, mi nem fonunk,
mi nem szántunk, mi nem vetünk,
mégsem vagyunk mi céltalan csavargók:
mi hozzuk a tavaszt s a dalt.”
És vándoroltam. Ennyi az egész.

Van úgy, hogy játéklovacskát kapok,
s játék-ekécskét nyomnak a kezembe.
Gyerünk, gyerünk játéklovacskák,
gyerünk, gyerünk, játék-ekécske,
nem kis családi kertben, sem megyében,
de országos határban megy a szántás.
S játék-köténykét is kötnek elémbe
és teleszórják furcsa új magokkal,
hogy vetetgessek hetedhét határon,
s én játszadozom. Ennyi az egész.

Arany puskát, arany kardot kapok,
a világosság játék-fegyverét.
Harcolnom kell a hétfejű sárkánnyal,
sötét-magammal s a sötét világgal,
sötét Sátánnal és sötét pokollal.
S néha mintha varázs volna rajtam,
nem fog golyó, tűz, nincs Achilles-sarkam
s majdnem olyannak látszom, mint a hősök.
S néha sebezhet még a csillag-fény is,
és vért csapol egy érzelem-tövis.
Én nem vagyok hős s hőst kell végig játszanom,
s én játszadozom. Ennyi az egész.

Néha futok és félek, hogy megállok.
És néha állok s félek, elbukom.
És néha fekszem s félek, hogy elalszom
és eltapos örökre a Sötétség.
És néha sírok reggel, hogy énekeljek este
s kisírom magam este, hogy kacaghassak reggel.
Így játszom én a könnyel és kacajjal.
Én nem vagyok hős. Ennyi az egész.

Nem tudtam, hogy ez így lesz, nem kívántam.
De nem siratom vissza azt a kertet!
Valaki engem végtelen szeret,
nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél,
hagyom magam szeretni, mint a gyermek:
a csak ennyi, ennyi, ennyi az egész.