A benső és a külső béke ítélkezésmentes értékes ajándéka...

Ne ítélj
 

Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.
 

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.
 

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.
 (Reményik Sándor)

Azt mondják, mondjuk: bármennyire is együtt érzünk valakivel, nem mondhatjuk, hogy pontosan tudjuk, mit él át a másik. Nem ismerjük egymás rejtett harcait, sebeit és félelmeit.

Az évközi idő huszonharmadik vasárnapja szentírási részeiből három, egymásra épülő útmutatás rajzolódik ki. Mindhárom arról szól, hogy közösségeinkben miként vigyázzunk egymásra.

Az első lépés: beszéljünk négyszemközt a másikkal. A „feddés” vagy a „megintés” kifejezésünk elsőre keményen hangzik. Jogosan tehetjük fel a kérdést: vajon segít-e, ha figyelmeztetem a másikat? Nem távolítom el még jobban önmagamtól?

A másik ember életébe valóban nem lenne szabad durván beleszólni, de a másikhoz szeretettel hozzászólni kötelességem. Nem mindegy tehát, hogy azt miként tesszük. Sokszor ugyanis hajlamosak vagyunk azonnal lerohanni a másikat. Nem elmondjuk, hanem elkiabáljuk azt, ami bánt, pedig jóvá szidni még senkit sem sikerült. Ezért mindig érdemes egyet aludni, mielőtt „megmondom a magamét”.

Egészen másképpen hangzik, ha azt mondom: Szeretlek, ezért szeretném megérteni, miért tetted ezt velem? Ilyenkor aztán gyakran kiderül, hogy a másik nem is akart megbántani. Lehet, hogy rossz napja volt. Lehet, hogy nem is rám célzott. Lehet, hogy saját fájdalmával küzdött és éppen én kerültem az útjába. A figyelmeztetés célja tehát nem az, hogy legyőzzem a másikat, hanem hogy megnyerjem őt.

A második lépés: kérjem mások segítségét. Ha ugyanis a négyszemközti beszélgetés nem vezet eredményre, az Úr Jézus azt tanácsolja, hogy vonjunk be még más valakit. Ez azonban nem pletykálkodást jelent. Nem arról van szó, hogy mindenkinek elmondom, mennyire megbántott engem az illető. Inkább keressem meg azt az embert, akire hallgat. Valakit, aki tapintattal, szeretettel és bölcsen tud közeledni hozzá.

Néha azért is van szükségünk segítségre, mert igazán nem tudjuk beleélni önmagunkat a másik helyzetébe. Bármennyire is együtt érzünk valakivel, nem mondhatjuk, hogy pontosan tudjuk, mit él át. Nem ismerjük egymás rejtett harcait, sebeit és félelmeit. Ezért az ítélkezés helyett néha jobb segítséget kérni olyan embertől, aki többet ért a helyzethez, vagy közelebb tud kerülni ahhoz, akit mi már nem tudunk megszólítani.

A harmadik lépés: vigyük az ügyet a közösség elé. De ez nem azt jelenti, hogy név szerint kihirdetettem a templomban, ki mit tett. Sokkal inkább azt, hogy közösen imádkozunk érte. Az Úr Jézus azt mondta: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20). Ha már két vagy három ember közös imájának ereje van, milyen nagy erő lehet abban, amikor egy egész közösség együtt könyörög!

Az apostolok is együtt imádkoztak, amikor kiáradt rájuk a Szentlélek. Minden templom ilyen emeleti terem lehet/lehetne. Olyan hely, ahol Isten Lelke gyógyít, békét teremt és utat nyit ott is, ahol mi már nem látunk/láttunk megoldást, kiutat. Vigyázzunk tehát egymásra, de ne a tévedhetetlenség magasságából, hanem alázattal. A bírálatnak csak akkor van helye, ha nem lejáratni, hanem fölemelni akarjuk a másikat.

Szépen fogalmazza ezt költő: „Istenem, add, hogy ne ítéljek. Mit tudom én, honnan ered, micsoda mélységből a vétek, az enyém és a másoké.”

Igen, mi olyan könnyen ítélünk és ítélkezünk. A dolgok azonban sokkal bonyolultabbak annál, mintsem azt mi kívülről látjuk. Ezért először is igyekezzünk szeretettel beszélni, s ha kell, kérjünk segítséget. Ha pedig emberileg már nem tudunk többet tenni, imádkozzunk együtt a közösségben, mert a keresztény közösség nem az a hely, ahol egymást szemmel tartjuk, hanem az, ahol egymásra vigyázunk. Ahol merünk rákérdezni: én hogyan figyelek másikra? Mennyi bennem a szeretet? Mennyi bennem az ítélkezés?

A minap Leó pápa az összegyűlt szeminaristákhoz a papi hivatás jelentőségéről beszélt, amelynek alapja a Krisztussal való kapcsolat. A Szentatya emlékeztetett, hogy a szigorú fegyelem és a képzési fokozatok önmagukban mit sem érnek, ha azok nem az Istennel való személyes kapcsolatban gyökereznek. Szent Márk evangélista tanúsága szerint az Úr Jézus a kezdetkor egy hegyre hívta fel tizenkét apostolát, hogy Vele legyenek és csak ezt követően küldte őket a világba. E rövid szentírási szakasz alapján is érthető, hogy az Istennel való belsőséges kapcsolat kialakítása - minden meghívottra, akik hivatásuk megalapozottságát szeretnék tisztázni - érvényes. A csendes hegy az a hely, ahol találkozni lehet Krisztussal, ahol együtt lehet Vele lenni. A szemináriumi tapasztalat lényege is ebben rejlik: megtanulni együtt lenni a Mesterrel, az Úr Jézussal.

A mai teljesítményközpontú társadalomban ennek megértése és megélése azonban nem olyan egyszerű: a papi hivatás nem egy elért eredmény vagy az emberi érdem gyümölcse. Az Úr Jézus azokat hívta magához, akiket Ő akart. Ezzel pedig egyértelművé tette azt a szabadságot, amely minden hivatás forrása. Nála nem volt felvételi vizsga, sem rangsor és az sem biztos, hogy éppen a legjobbakat választotta ki, azokat választotta, akiket Ő akart.

Egy olyan világban, amelyik görcsösen ragaszkodik az önmegvalósításhoz, jó, ha tudatosítjuk, hogy egyetlen papnövendék sem azért van szemináriumban, mert kiérdemelte, hanem kizárólag az Atyaisten szabad választása folytán. Ez pedig annak az ingyenes szeretetnek a jele és záloga, amelyben soha nem csalatkozunk.

Az Egyház számára szemináriumok léte tehát nem annyira az optimizmus, hanem inkább a reménység jelei. Bizonyos, hogy az Úr Jézus mindig, minden korban és mindenhol támaszt hivatásokat. A pápa ezért a szeminaristákban „Isten csodáját szemléli, aki soha nem fárad bele a fiatalok szívébe azt sugallani, hogy milyen gyönyörű dolog életüket adni az Úrért és Egyházáért”.

A hivatás tehát az Istennel folytatott bensőséges párbeszédből születik, a csendben és az imádságban fogan. Éppen ezért az Úrral való bensőséges párbeszéd létrejöttéhez előbb meg kell tanulni Vele lenni. Ezért fontos a szemináriumi képzés, amelyet felgyorsult modern világunkban ma sokan elavult intézménynek tartanak és az ottlétet felesleges időveszteségnek tekintik. A Szentatya határozottan elutasította ezt a gondolatot: „Éppen azért, mivel korunk gyors és zajos, szükség van egy olyan helyre és egy olyan életszakaszra, ahol az ember megtanul jelen lenni, s a megkülönböztetés lelkével tisztán látni, és engedni, hogy az Úr Jézus formálja őt. A szeminárium nem a küldetés késleltetése, hanem annak a feltétele. Éppen ezért ne becsüljük le!”

Az Úr Jézus a közösségi élet nehézségeit a hegyre-mászás fáradságához hasonlította, hangsúlyozva, hogy a papság soha nem lehet egyéni karrier vagy elszigetelt magánügy. A papnevelde előjáróit arra kérte, hogy a szemináriumot tegyék az „érzelmek iskolájává”.

A hegy azonban nem menedékhely. A szemináriumi évek csendje után elengedhetetlen, hogy a papok a hétköznapi emberek közé menjenek. Arra kapnak/kaptak ugyanis felszólítást, hogy jöjjenek le a hegyről és menjenek ki övéik közé: azokhoz a családokhoz, akik megélhetésükért küzdenek, a fiatalokhoz, akik húszévesen elhagyják otthonukat, hogy munkát keressenek, a magányos idősekhez, a kirekesztettekhez és mindazokhoz, akik elveszítették életük értelmét és értékét. A pap küldetése mindenkihez szól, hogy hirdesse a Jézus Krisztusba vetett hit szépségét és az üdvösség jó hírét.

Ennek egyik jeles képviselője volt többek között Szent John Henry Newman, akit a katolikus egyház „egyházdoktorként” tisztel. Ragyogó életpéldája egy olyan tudósnak, aki nemcsak műveiben, hanem csodálatraméltóbban az életében is megmutatta a hit és az ész egymástól elválaszthatatlan kapcsolatát.

Gondolatai nagyon konkrétak voltak, mivel vallási meggyőződései Istennel való személyes kapcsolatában gyökereztek, tudományos munkássága pedig egyszerre volt magasztos és kiemelkedően gyakorlatias, ezért a katolikus egyház - élete mindkét dimenziójának mélyreható mélységeit elismerve - az egyházdoktorok és az egyházi nevelők társvédőszentjévé nyilvánította.

Továbbá, a mai kihívások összefüggésében Newman bíboros gondolatai az oktatásról azért is különösen jelentősek, mivel olyan keresztény nevelést javasol, amely az egész embert magában foglalja, az oktatás értékét az emberi méltóság, az igazságosság és a közjó szolgálatára való képesség szerint értelmezi. A bíboros fogalmazása szerint: a „szívtől szívig” érő találkozás a testvérekkel és különösen Urunkkal Jézus Krisztussal, aki „maga az út, az igazság és az élet” (vö. Jn 14,6), fény és világosság, akiről és akihez így verssel: „Vezess, kedves Fény, az engem burkoló sötétben, Te vezess tovább! Sötét az éj, és távol az otthon, Te vezess tovább! Őrizd lépteimet; nem kívánom a messzi tájat látni, csak egy lépést látni, elég nekem.”

Nagy ajándék az olyan pap, aki kész és készséges olyan pásztorrá lenni és válni, hogy képes legyen osztozni a reábízottak sebeiben, meghallgatni, támogatni és vigasztalni rábízottokat, hogy jelenlétükön keresztül láthatóvá váljon Isten közelsége.

Különösen nagy ajándék ez egy kicsi közösségben, tudatosítva XIV. Leó pápa bátorító szavait: „Ne féljetek attól, hogy kis közösség vagytok. Az Egyház termékenységét nem a számok, a struktúrák vagy az erőforrások alapján mérik, hanem az evangéliumhoz való hűség alapján. Egy kicsiny közösség, ha Krisztusban gyökerezik, értékes jelenlét lehet: nem azért, mert hatalomra törekszik, hanem mert szolgál; nem azért, mert ráerőlteti önmagát másokra, hanem mert tanúságot tesz; nem azért, mert az erőszakra újabb erőszakkal válaszol, hanem mert az erővel szembe a szeretetet állítja.”

A konfliktusokkal és a megosztottsággal terhelt társadalmakban a keresztény közösségeknek meg kell mutatniuk, „hogy lehetséges együtt élni, szolgálni és remélni”. Ezt szolgálják a plébániák, az iskolák, a kórházak és a karitatív intézmények is, amelyek tapinthatóvá teszik az evangéliumot. Az egyes közösségek legyenek olyan otthonok, amelyekben senki sem érzi önmagát idegennek, ezért tudatosan védelmezni kell/kellene minden ember méltóságát, felismerve benne saját fivérét és nővérét, mert a közösségek csak így válnak a szeretet evangéliumának tanúságtevőivé és a testvériség iskolájává.

Ezért szükséges, méltó és igazságos: a hitoktatás és a hitre való nevelés: a gyermekeket, a fiatalokat és a felnőtteket a Krisztussal való élő találkozás felé kísérni, hogy a hitet megismerjék, megéljék és nemzedékről nemzedékre továbbadják. A sok sürgető szükséglet közepette se tévesszék szem elől az Egyház küldetésének a lényegét: „az evangélium hirdetését, az imádságot, a szentségeket és a keresztény képzést”. Egy szolgálni kész és képes Egyház számára ugyanis ezek jelentik az éltető nedvet.

„Őrizzétek és erősítsétek az egyházak és a különböző rítusok közötti közösséget” – hangzott a pápa következő ajánlása. „A keresztény hagyományok sokfélesége olyan gazdagság, amelyet egységben kell megélni.”, mert ebből a szeretetközösségből születhet az „őszinte párbeszéd”.

Keresztény küldetésünk ugyanis nem egyszerűen abból áll, hogy megőrizzük a keresztény jelenlétet, hanem abból, hogy jelenvalóvá tegyük Krisztust: hirdessük Őt az Igében, ünnepeljük a szentségekben, találkozzunk Vele az imádságban, és ismerjük fel Őt a szegényekben, a szenvedőkben és minden emberben, akikkel találkozunk és akiket gondjainkra bíztak.

Természtesen nem feledve: nem arra kaptunk meghívást, hogy a szűkebb és a tágabb pátria minden problémáját mi oldjuk meg, hanem arra, hogy hűségesek legyünk és maradjunk az evangéliumhoz és a ránk bízott néphez. Elsősorban ne a sikert vagy az elismerést keressük, hanem a hűséget. „Legyetek az igazság, az igazságosság és a béke hangjai; az imádság emberei, népetekhez közel álló pásztorok, a kiengesztelődés munkásai és az irgalmasság tanúi. Ne féljetek vetni akkor sem, ha nem látjátok azonnal a termést. A vetés a ti feladatotok; a növekedés Istené. Egyetlen Krisztus nevében végzett gesztus sem haszontalan: egy ima, egy vigasztaló szó, egy elkísért család, egy hitre nevelt gyermek, egy befogadott szegény, minden egy-egy új jövő magja,” mondta Leó pápa.

A Péter-utód záró szavai arra buzdították és bátorították a püspököket, a papokat és a híveket, hogy bizalommal folytassák útjukat. „Nem vagytok egyedül. Az egyetemes Egyház értékes tanúságtételt ismer fel bennetek és általatok, ezért szeretettel és nagy - nagy reménnyel tekint közösségeitekre, a kitartásotok és a megpróbáltatások közepette megélt hitetek és szolgálatotok bátorságára.”

Tisztelt Olvasó és kedves Sorstárs! Szerény meggyőződésem, hogy - az elég hosszúra nyúlt elmélkedést kitartóan végig olvasva - a sorok között és mögött is felfedezhető volt napjaink közös igyekezete, szófordulatai, valósága, álma és terve, amihez most is, mint mindig Szűz Mária, a Boldogasszony Szeplőtelen Szíve közbenjárását kérjük: támogassa az igyekvőket és a szenvedőket, világosítsa meg mindazokat, akik egyházi, társadalmi és politikai felelősséget viselnek, hogy képesek legyenek a közjót keresni és megnyitni a kölcsönös kiengesztelődés útjait és így mihamarabb megérkezzen közénk és hozzánk a benső és a külső béke ítélkezésmentes értékes ajándéka.