2004-04-11 HÚSVÉTVASÁRNAP

HÚSVÉTVASÁRNAP

?Mint kiűzött király országa széléről, / visszapillant a nap a föld pereméről...? Amit Petőfi egyik felejthetetlen versében a lenyugvó Napról írt (A puszta télen), az tulajdonképpen elsősorban Krisztusra, a Föltámadottra érvényes. A Nap, amely délben uralkodik felettünk, este, lenyugvásakor tűzvörös lángjának sugarával búcsúzik birodalmától, megsimogatva még egyszer mindent a föld pereméről, látóhatárunk széléről, olyan mint egy elűzött király, aki azonban tudja, hogy holnap megint visszatér.
1. Krisztus föltámadásának első tanúi, a maguk is kételyek közt hányódó apostolok arról tettek bizonyságot, hogy Jézus él, a halál nem uralkodik rajta. Nincs a sírban, megjelenik, eszik, iszik, beszél velük, olyan mint volt azelőtt, mégis egészen más. A görög egyház visszatérő húsvéti énekében számtalanszor ismétli: Föltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott! Ez a keresztények örömének alapja: bár szomorúak voltunk, mert Jézus meghalt, a gyalázat, a bűn, a düh, a gyűlölet nem tarthatta fogságában, Isten erősebbnek bizonyult most is, mint az emberi erő, amely minden látszólagos építése, gyarapítása ellenére mégiscsak annyit rombol, pusztít, gyilkol. Húsvét hajnala ezért az Élet diadalünnepe, Krisztusé, s benne a hívő emberé.
2. Az emberiség tudatában mindig élt valami halvány remény arról, hogy hátha nem végződik minden a sírral, a halállal, a temetővel. Jeruzsálem keleti részén, a Jozafát völgyben előszeretettel temetkeznek ma is jámbor zsidók, mohamedánok, s talán nemhívők is. Azt tartják, hogy amikor a végső föltámadás bekövetkezik, ők lesznek az elsők. Joél próféta ugyanis megjövendölte: a népek mind Jozafát völgyébe vonulnak, mert ott ül az Úr ítéletet minden nép fölött (vö. 4,12). Mindenütt a világon számosan vannak, akik szinte ésszerűtlenül nagy tiszteletben részesítik halottaik sírhelyét (nemcsak az ókori egyiptomi fáraók piramisaiba helyeztek élelmet, lovat, fegyvereket). Sokan gondolják, ha ez az átmeneti időtartam véget ér, és kedvesek voltak halottaikhoz, akkor majd a föltámadáskor kedvezőbb lesz a találkozás velük. Mégsem volt egységes a halhatatlanság eszméje a különféle szellemi, gondolkodási, vallási irányzatok között. Kikristályosodott gyökerében két ellentétes vélemény. A görög filozófiai gondolkodás alapján az ember lelke, amely természeténél fogva romolhatatlan, belép az isteni halhatatlanságba, amikor a halálban kiszabadul a test börtönéből. Ettől különbözik a Szentírás világa, amely úgy tudja, hogy az emberi személy egésze éli át a halál tényét, amelyet teremtményi létének és az ősbűnben elbukott emberi természetének következtében büntetésként visel. Ám, amíg a test elporlad és eggyé válik a világ anyagával, az egész ember megízleli a halált, a lélek nem kezd külön életet, hanem az ember valamiképpen várakozik arra, hogy Isten kegyelméből, a Szentlélek erejéből a végső föltámadásban azt kövesse, aki elsőszülött a halottak közül, Jézus Krisztust, és föltámadjon. A halhatatlanság tehát hitünk szerint nem jogos jussunk, hanem drága ajándékunk. A közönséges emberi tapasztalat is arra mutat, hogy ott lapul bennünk a továbbélés, a megmaradás, a halhatatlan örök élet utáni kiolthatatlan vágy. Házakat, felhőkarcolókat, földalatti létesítményeket építünk, vagyont gyűjtünk, boldogulunk, tervezünk, jó messzi időkre gondolunk előre, és nem akarjuk tudomásul venni, hogy idelent minden nappal kevesebb idő áll rendelkezésünkre. Úgy élünk, mintha örökké élnénk itt, pedig azért élünk, hogy meghaljunk, és azért halunk meg, hogy örök életre jussunk odaát! Thomas Mann figyelt föl arra, hogy a koncentrációs táborokban a halálra ítéltek hátrahagyott dokumentumaiban szinte újra meg újra a továbbélés, a túlélés, a lélek halhatatlanságának megvallása fogalmazódik meg. ?Csodálatos ? írja ?, hogy akik nem beszélnek Istenről, vagy égről, azok találják a továbbélés ideájára a szebb, értékesebb kifejezéseket?. Lehet az életben sok mindenen vitatkozni, a szabadságunk elég teret biztosít erre, hogy higgyünk, vagy tagadjunk, de a nehéz helyzetekben, az életveszélyben általában megjelenik az egységes vágy a többre, a maradandóra, az örök életre, a föltámadásra.
3. Szent Máté evangéliuma egy érdekes szóval írja le a húsvéti történést, a latin fordításban ez áll: Angelus Domini revolvit lapidem, azaz az Úr angyala elhengerítette a követ (28,2). Mit takar ez az ige? A revolutiot, a forradalom ismert kifejezését. Jézus az élet harcát vívva nem tömegek lemészárlásával, nem kegyetlen vérontással, nem barikádokkal, fegyverekkel győz, hanem saját szenvedésének, halálának és föltámadásának erejével. Ez volt a világ legnagyobb revolúciója, forradalma. S azóta az első húsvét óta ma is az: aki hinni tud Jézus föltámadásában, az forradalmian újjá tudja változtatni maga körül a világot, az tud élni, tud szolgálni, tud szeretni, akkor is, ha segélyeket von meg tőlünk a társadalom, akkor is, ha gazdasági visszaesést élünk, akkor is, ha elkeserítő tényekkel van teli a világ. 1945. április 9-én, alig pár nappal a II. világháború vége előtt végezték ki egy bajorországi koncentrációs táborban korunk un. ökumenikus szentjét, az akkor 39 éves, evangélikus teológust, Dietrich Bonhoeffert. Utolsó szavai ezek voltak: ?Elérkezett a vég ? számomra az élet kezdete!? Teológiai műveinek egy részét börtöni levelek formájában hagyta ránk. Központi gondolata volt: a keresztjén át minket szerető Krisztus itt van köztünk, a világ pedig az a hely, ahol az ember felelős döntéseit hozza: bárcsak Mellette foglalnánk állást!
Húsvét van: keresztény létünk, életünk újrafogalmazásának, örömeink és reményeink alapjának az ünnepe. Lelkesítsen minket a bűneink miatt ugyan elűzött király, a föltámadt Üdvözítő, aki élettel tér vissza hozzánk, néz vissza ránk a föld pereméről. Mi is követhetjük őt, addig pedig János apostollal együtt, aki látta az üres sírt és hitt ?- mi is, az Apostoli Hitvallás szavaival mondjuk: ?hiszem a testnek föltámadását, és az örök életet!? Ámen.
Pákozdi István/MK