2004-02-22 ÉVKÖZI 7. VASÁRNAP

| 2015. április 11.

ÉVKÖZI 7. VASÁRNAP


Elég ezt a szót hallani: ellenség, máris görcsbe rándul az ember gyomra, ökölbe a keze, fegyverek után nyúl, halált kiált. Jézusnak is voltak ellenségei, tudott róluk, jól ismerte őket, olykor meg is nevezte őket. Amikor megtudta, hogy Heródes az életére tör, ezt üzente: ?mondjátok meg annak a rókának: nézd, ördögöt űzök, és beteget gyógyítok ma és holnap. Csak harmadnap leszek készen? (Lk 13,32). Humorra, nagylelkűségre, egy magasabb hatalom iránti bizalomra tanít minket, az önbíráskodással, a gyűlölettel, az ellenségeskedéssel szemben.
1. Az Afrikában, Irakban, Izrael és Palesztina, vagy az arab világ más tájain szűnni nem akaró harci tudósítások között olvassuk ma a Biblia erőszakmentességről szóló jelentős fejezeteit. Az Ószövetség egyik emlékezetes epizódja vezeti be az evangélium mondanivalóját. Dávid, a választott nép jeles királya megkíméli az őt üldöző, rá féltékeny elődjének, Saulnak az életét, pedig módja lenne megölni. Álmában elveszi mellőle lándzsáját és vizes korsóját, aztán a távolból megmutatja neki. Saul meggyőződhet Dávid könyörületességéről. Egy példamutatóan humánus, jólelkű, hívő zsidó, aki tudta, hogy ?az Úr mindenkinek megfizet igazságosságában és hűségében? (23).
2. Jézus legnehezebben megvalósítható, legmerészebb igényét megfogalmazó tanítása: az ellenségszeretetről és az ítélkezés elkerüléséről. Szeretni az ellenséget? Micsoda őrültség! Pedig ő komolyan beszél: maga keresztre szegezve így kiált: ?Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!? (Lk 23,34) Ez a mondat árulkodik belső gondolatvilágáról: ha valaki agóniájában a megbocsátás hangján szól ellenfeleiről, annak nem kell meggyőzni a szeretetéről. Ellenségszeretete az Atya felénk tanúsított jósága, mert amikor mi ellenségei voltunk, akkor küldte egyszülött Fiát értünk az Isten. Ő maga a Szeretet, aki erősebb a gyűlöletnél, az ellenségeskedésnél, minden harcnál és viszálynál, ő a béke, a szeretet Istene. ?Adóslevelünket?, amely a mi ellenségeskedésünk miatt terhelt minket, Jézus eltörölte, és a keresztre szegezte (vö. Kol 2,14). Az első vértanú, Szent István diakónus is ezt a mondatot ismétli megkövezése előtt: ?Uram, ne ródd föl nekik ezt a bűnt!? (ApCsel 7,60) Jézus követőinek hősies fokban kell gyakorolniuk a megkülönböztetés nélküli, felebaráti szeretetet. Ehhez pedig fel kell nőni, sokszor újra elolvasni Jézus szenvedéstörténetét, a mai evangéliumi részletet, a Hegyi beszédet, vagy Pál apostol sorait: ?Áldjátok üldözőiteket, áldjátok és ne átkozzátok!? (Róm 12,14) Sokszor fel kell tekintenünk Jézusra, a keresztre feszítettre, és a szentekre, akik jobb arcuk megütése után bátran oda tudták tartani a másikat is, rágalmazóikra nem szórtak átkot, inkább imádkoztak megtérésükért. Ki tud olyan nagylelkű lenni, mint Becket Tamás, aki a canterburyi székesegyház ajtaját eltorlaszolni akaró szerzeteseknek ezt mondta: ?Mi azért jöttünk, hogy szenvedjünk, és nem azért, hogy harcoljunk. Ellenségünket inkább szenvedéssel, mint harccal fogjuk legyőzni?. A vesperás közben rátörő gyilkosai előtt pedig ezt mondta: ?Kész vagyok meghalni Jézus nevéért és az egyház védelméért!? (Halála után három évvel, 1173-ban szentté avatták, kultusza hazánkban is elterjedt.) A másik vértanú, Morus Tamás még humorát is megőrizte a bitófa alatt: kérte a vejét, adjon egy aranyat a hóhérának. A pápa a szentévben a politikusok védőszentjévé nyilvánította. A nagylelkűség, az ellenségszeretet, a feltétlen hit nem ismer határokat.
3. A velünk szembenállókkal kapcsolatos pszichológiai álláspontunkat Jézus evangéliumának kell meghatároznia. Egyáltalán ?Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéltessetek!? Aki ítélkezik, az végső kategóriába kényszerít olyanokat, akik még változhatnak, alakulhatnak (megtérhetnek), akiktől még Isten nem vonta meg a kegyelmet. Mi miért vonnánk azt meg előbb tőlük, talán mi adtuk nekik? Ítélni csak annak van joga, aki fölötte áll az eseményeknek, aki fölötte áll a történelemnek, akinek elszámolással tartozunk, egyedül neki, az Istennek! Persze ez nem azt jelenti, hogy ne nevezzük néven a rosszat, ne utasítsuk el, ne mondjuk ki és ne bélyegezzük meg a bűnt, a tettet, de nem a személyt, az embert, aki az utolsó lélegzetvételéig még képes lehet a jóra. Nem könnyű dolog ez: kimondani a rosszat, és nem elítélni azt, aki felelős érte. Elgondolkodtató kommentárt írt erről Pilinszky János: ?Az ítélkezés Jézus óta kivétel nélkül Hitler-szabású, bármire hivatkozik is, bármi legyen is bevezető félmondata. Hagyjuk meg az emberi szívet abban a néma párbeszédben, amit Istennel folytat. Legalább mi ne lármázzunk és csörömpöljünk bele ebbe a csendbe? (Új Ember 1979. V. 13).
4. Világok változnak meg körülöttünk. Hány barátból lesz ellenség? Hány kapcsolat hidegül, durvul, pusztul el? Különösen fontos üzenet ilyenkor: Szeresd ellenségeidet és ne ítélj el senkit! Minden érzékünk, ösztönünk, igazságérzetünk ellenére szól, csak a hitünk nem. A Katolikus Egyház új Katekizmusa az imádságról szóló nagy részben tárgyalja az ellenünk vétőknek szóló megbocsátást: ?A keresztény ima elmegy egészen odáig, hogy megbocsát az ellenségnek. Átalakítja a tanítványt és Mesteréhez formálja. A megbocsátás, a keresztény ima csúcspontja arról is tanúskodik, hogy a mi világunkban a szeretet erősebb, mint a bűn? (2844). Bárcsak minden egymással szembenálló ember, népcsoport, faj és nemzet Dáviddal vallaná: ?az Úr az, aki megfizet kinek-kinek igazságosságban és hűségben!? (1 Sám 26,33) Ámen. Pákozdi István/MK