2004-02-08 Évközi 5. vasárnap

Évközi 5. vasárnap

Sokan gondolják, hogy az ember sorsát az határozza meg, hová születik. Micsoda különbség Kalkuttában vagy New Yorkban a világra jönni. Vagy az számít, amit örökölünk, génjeinkben, idegrendszerünkben, természetünkben, amit tanulunk és végül a szerencsénk: kapunk-e állást, munkát, megleljük-e életünk párját? Általában ezek a szempontjaink, amikor életünk, vagy mások élete felől gondolkodunk. A Szentírás ma három olyan emberről állítja, hogy sorsuk egészen más cölöpökön nyugszik, akik elhivatottságukból éltek: Izajásról, Péterről és Pálról.
1. Izajás próféta Krisztus előtt 738-ban kapta meghívását. Papi osztályhoz tartozott, a templomban, liturgikus környezetben éli át azt a teofániát, az Istennel való rendkívüli találkozást, melyről ezt írja: ?Láttam az Urat. Magas és fönséges királyi széken ült?. Isten, mielőtt szólt hozzá, és kifejezte előtte akaratát, megismertette magát vele. Ez a találkozás azonban egészen másmilyen, mint amihez hozzá vagyunk szokva: rémisztő, rettentő, félelmetes. ?Ki lakhat közülünk együtt az emésztő tűzzel, s melyikünk maradhat az örök lángokhoz közel?? ? vallja erről a találkozásról (33,14). Ember nem láthatja az Istent, ez egyenlő lenne a halálával. A próféta tudatában van kicsinységének, alkalmatlanságának, tisztátalanságának Istennel szemben. De amint jajgat és sopánkodik, egy szeráf izzó parázzsal megérinti az ajkát. Ez a salak-égetésre, az aranykészítésre utal: Isten kiégeti belőle a bűnt, a gonoszságot, azaz ő maga teszi alkalmassá Izajást arra, amire aztán felszólítja, az igehirdetésre, amit azután minden habozás nélkül elvállal: ?Itt vagyok, engem küldjél!? Az ember nem emelkedhet fel odáig, hogy Isten munkatársa legyen, de ha ő hívja, akkor méltatlanságunk érzése nem tarthat vissza tőle.
2. A másik ?elhívott? Péter apostol. Ő nem a templomban, hanem a Genezáreti tavon, profán környezetben, mesterségének gyakorlása közben kapja a meghívást. Története tökéletes elemzése minden isteni kiválasztásnak. Mozzanatai: Jézus beszáll Simon bárkájába. Nem máséba, pontosan Simonéba, mert terve van vele. Majd próbára teszi: Vesd ki a hálót! Péter ?minden remény ellenére? (Róm 4,18) hisz Jézusnak. Ki meri mondani: ?a te szavadra kivetem a hálót!? És ennek következtében megtapasztalja csodatevő hatalmát, szakadozik a háló a sok haltól. Végül a történtek tapasztalatára Péter, mint Izajás szembesül a lelkiismeretével, bűnvallomást tesz: ?Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!? Jézus pedig megerősíti, sőt új feladattal bízza meg: ?Ne félj! Ezen túl emberhalász leszel!? Az elhivatottság csúcspontján a kiválasztott ember térdre roskad, leborul. Hasonló élménye lesz majd Péternek, amikor ez a meghívás tökéletesedik, tagadása után, amikor könnyekre fakad. A Krisztus iránti vonzódás, ugyanakkor a tőle való óriási távolság egyetlen felismerésben való összesűrűsödése a legmegrendítőbb emberi élmény. Minden hivatásban ott vibrál ez a kettősség, a lehetetlen vonzása, és a ?nagyon szeretném? ellenállhatatlan vonzódása. Szent Ágoston két szóban fejezte ki: inhorresco (megrémülök tőle), és inardesco (lángra gyúlok miatta), /ld. Conf. XI, 9,1/. A hivatás drámai feszültségét ? Péter életében azt a villanásnyi csendet, másoknak tépelődését, esetleg éveken át való kínlódását, keresését ? Jézus szava oldja fel: ?Ne félj! Te szikla vagy!? (Mt 16,18), ?Te fogod megerősíteni testvéreidet!? (Lk 22,23) A halfogás csodája eloszlatja Péter félelmét és megerősíti a megbízás komolyan vételében, elhagyja ő is mindenét és követi Jézust.
3. A harmadik elhívott pedig Pál apostol, akinek nem a történetét, hanem egy lényeges hitvallását hallottuk a mai szentleckében. Neki a damaszkuszi úton jelenik meg Krisztus, s ez kiforgatja bensejéből. A tanult, értelmes, művelt farizeus ?elvetéltnek, legutolsónak? tudja magát az apostolok között, sőt nem is méltó erre a névre, hiszen üldözője volt. Ám kimondja a hivatása lényegét, ami mindannyiunké: ?Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt meddő bennem? (1 Kor 15,10). Az életünk, sorsunk értelme ez: Isten kegyelme ne maradjon hatástalan bennünk, azt tegyük, amit ő tenni akar bennünk, általunk. Pál háromszor bejárta Kis-Ázsiát, Görögországot, Itáliát, virágzó egyházközségeket hozott létre, tanított, mérhetetlen sokat szenvedett. De ugyanezt tették a többiek is: a 12, Timóteus, Titusz, Polycárp, Antióchiai Szent Ignác. S ez a ?meghívás-rendszer? folytatódik azóta is. Ettől növekszik az Egyház, és párhuzamosan, a világi hivatásokban való elköteleződés során a társadalom.
Mindannyiunkat meghív az Isten. Mindannyiunknak bemutatkozik, beszáll a hajónkba, elkísér utunkon, hogy megajándékozzon valami fontos feladattal. A pápa pontosan ezzel az evangéliumi epizóddal kívánta tanítani a harmadik évezred keresztényeit (?Novo millennio ineunte? kezdetű apostoli levelében): ?Duc in altum = Evezz a mélyre! Keresztény emberek, meghívottak vagyunk, akik nem lehetünk felszínesek. Mit csinálj: Vesd ki a hálót! Láss hozzá, kétkedés nélkül folytasd!? Jézus hív erre, ő ad hozzá erőt, leleményt; meglátod, megtapasztalod a bőséges halfogást. Ránk is vonatkozik a szentlecke intelme: ?Figyelmetekbe ajánlom az evangéliumot? (2 Kor 15,1). Ámen. Pákozdi István/MK