Vigyázzatok ma jól....

LL. Kedves rádióhallgatók – határon innen és határon túl! Amint azt már említettük, a minap Mátraverebély – Szentkúton véget ért a Glória Társulat szervezésében és rendezésében megtartott papi lelkigyakorlat. Most részletesebben erről érdeklődünk az egyik részt vevőtől – főtisztelendő Gábor Bertalan, szepsi esperes-plébános atyától.

 Atya, minden bizonnyal feltöltődve érkeztél haza a lelkigyakorlatról. Mondanál erről néhány gondolatot? 

 Szívesen és örömmel. Az Excellenciás Mohos Gábor, Esztergom-budapesti segédpüspök úr vezette papi lelkigyakorlat Mátraverebély – Szentkúton, október 13. és 16. között 14 résztvevővel volt megtartva. A hivatás, a képzés, a közösség és a misszió, de mindenekelőtt Isten személyes szeretetének a felfedezése volt önmagunkban a főgondolat a 12 éve vérfolyásban szenvedő és meggyógyult asszony párhuzamában.

 A lelki találkozó, mint mindig, úgy most is értékes alkalmat kínált a közös imádságra és az elmélkedésre, hogy elgondolkodjunk a kapott ajándékokon, karizmáink jelentőségén, valamint a közösségeink előtt álló kihívásokon és problémákon.

Miért fontosak és szükségesek az ilyen jellegű lelkigyakorlatok – főként a papok és a lelkipásztorok életében?

A lelkigyakorlatok mindenekelőtt a Lélekre való odafigyelést jelentik, ahogyan azt hajdan Szent Ágoston is megfogalmazta: „Ne lépj ki önmagadból, de térj vissza önmagadhoz: az igazság ugyanis a belső emberben lakozik.” (De vera religione, 39, 72).

A bensőségesség, a befelé fordulás nem menekülés a személyi és közösségi felelősségünk - az Úr által az Egyházban és a világban reánk bízott küldetés - sürgető kérdései és problémái elől. Ellenkezőleg. Segít újra felfedezni kapcsolatunkat a Mesterrel, a Tanítóhivatallal, a paptestvérekkel és a reánk bízottakkal, mert ebből a szeretetközösségből meríthetünk új inspirációt, hogy - felismerve az idők jeleit - miként tudjuk egyre jobban megválaszolni a közösségi életünk kérdéseit és apostoli küldetésünket. Az önmagunkba fordulás azt jelenti, hogy még motiváltabban és még lelkesebben fordulunk küldetésünk célja felé. Az önmagunkba fordulás ugyanis alkalmat kínál és teremt megújítani sajátos lelki és lelkipásztori lendületünket: visszatérni papi és megszentelt életünk forrásához, hogy fényt tudjunk közvetíteni azoknak, akiket életutunkon mellénk állít, és reánk bíz a Gondviselés.

Mi volt számodra a különös élmény?

Jó volt felidézni Szent Ágoston buzdítását, hogy a hivatás és a továbbképzés első lépese: „Szeressétek, amik lesztek”. Ez a tanács különösen segít annak elkerülésében, hogy az élethivatásunkat betartandó szabályok és tennivalók összességét - ne kész ruhadarabként - értelmezzük. Minden hivatás ugyanis mindig „valami nagy” ügy vonzerejében születik. Olyan szeretetben, amely táplálja és kielégíti a szívet. Ezt kell/ene/ meglátni és megláttatni önmagunkban és önmagunkkal, valamint a reánk bízottakkal - megszeretni és megszerettetni a hivatás szépségét: azt, amivé hivatásunk elfogadásával válhatunk.

Ha visszaemlékezünk - teológiai tanulmányaink és intellektuális képzéseink alapvető eleme - ami Szent Ágoston lelki keresésének is a középpontjában állt - a Szeretet volt. Istent ugyanis soha nem lehet pusztán csak az értelmen keresztül elérni. Meg kell engednünk, hogy az Ő nagysága naponta ámulatba ejtsen minket. Erről Szent Ágoston a Vallomásokban így ír: Istenem, milyen későn szerettelek meg. Íme, Te belül voltál, és én kívül, kint kerestelek. Szépséges világodnak rútságommal rohantam neki. Velem voltál, de én nem voltam Veled. Távol tartottak Tőled engem olyan dolgok, amelyek nem léteznének, ha nem volnának Benned. Hívtál, kiáltottál, és összetörted süketségemet. Fölcsillámlottál, sugarad rám özönlött, és messze űzted vakságomat. Illatoztál - én lélegzetet vettem - és már lihegek Feléd. Megízleltelek, már éhezem Reád, és szomjúhozlak Téged. Érintettelek, és fölgyulladt a vágyam, hogy békédet elnyerjem.”

Mindezek tudatában és fényénél miként vonatkoztassuk ezt sajátos küldetésünkre?

Köszönöm a kérdést. Életutunkon és élethivatásunkban nem feledkezhetünk meg sajátos - kisebbségi - missziós hivatásukról! Amint azt már korábban is említettem: szenvedéllyel és nagylelkűséggel kell hirdetnünk az evangéliumot! Lelkesen gondoskodva a helyi keresztény közösségeinkről: az oktatásról a hitben és a kultúrában, a tanításról az erkölcsi és a tudományos életben, valamint - az egyéb társadalmi és karitatív tevékenységek végzése mellett – elősegíteni az önmagunk odaszentelését az arra rászorultak testi, lelki, szellemi megsegítésére.

Vagyis olyan teológiát kell művelnünk, amelynek célja, hogy a ma embere, konkrét körülményei közepette - a Krisztussal való személyes és átalakító találkozásán alapulva – megtestesüljön az Ige, testté váljon a Szó, cselekedetté az Evangélium. Ami azt jelenti, hogy az Egyház és a világ szolgálatában, elkötelezetten kell fejleszteni és megtestesíteni a bölcs teológiát: a béke, a megbékélés teológiáját. Úgy külsőleg, mint belsőleg párbeszédet kell folytatnunk a különböző tudományágakkal és politikai nézetekkel, remélve, hogy - megértve az idők jeleit - sajátos küldetésünket, határon innen és határon túl, tudatosan az elkötelezettek közötti találkozás és a barátság helyévé válunk, a szeretetközösség és az osztozás helyévé - remélhetőleg nemsokára Budapesten is - ahol az evangéliumi értékrend alapján együtt haladunk Krisztus felé, Aki az Út, az Igazság és az Élet.

Hála Istennek - ezt a feladatot a Mária Rádió is különös hangsúllyal és tudattal éli, felvállalja és közvetíti, ezért ismételt nagy köszönet is hála mindazoknak, akik szellemileg, erkölcsileg és anyagilag is támogatják a Mária Rádiót.

Atya – hogyan, miként látod a Mária Rádió tevékenységét és működését a térségetekben?

Amint azt már említettem, nagy köszönet és hála mindenkinek, aki szívén viseli Rádiónk missziós szolgálatát, de legyen szabad megjegyezni és kérni: mindazok, akik a Rádió szolgálatára szentelik életüket, vagy önkéntesként idejük egy részét, hogy szolgálatunkat vegyük nagyon komolyan.

A vasárnapi evangéliumban olvastuk, hallottuk, hogy Mózes - népe érdekében - milyen következetesen járt el. A népéért szüntelenül közbenjáró, a kiterjesztett karú Mózes előképe Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki a kereszten karjait szélesre kitárva közbenjáróvá lett az Atyánál, de nemcsak a zsidó népért, hanem minden emberért. A Szentírás szűkszavú, szinte naiv üvegfestményszerű leírással rajzolja meg az öregedő Mózes alakját, aki sugárzik az életszentségtől: attól a valóságtól, hogy eleven kapcsolatban volt az élő Istennel. Ugyanakkor mindnyájunk számára megjeleníti, hogy a szentmisében és a többi liturgikus cselekményben, valamint áldozathozatali cselekedeteinkben nem elég ezt a mozdulatot pusztán testben, külsőleg utánozni. A szentséget sugározni kell, kellene. Azt mondják, mondjuk: egy szentet megformáló színész mindent átélhet a szentből, kivéve a legfontosabbat: magát a szentséget. A szentséget – Pilinszky megfogalmazásával – nem lehet átélni, csak megélni.

Ha ugyanis a belső szépség nem találkozik a szentséggel, akkor kísértetté válik, ha viszont találkozik vele, feloldódik benne, mert a legszebb szépség maga a szentség. Mindenfajta liturgikus cselekedet, művészet, zenei alkotás vagy irodalmi előadás a belőle fakadó katarzis által a szentség felé kell, kellene, hogy lendítse a részt vevő jelenlevőket, ill. hallgatókat.

Különösen érvényes ez a hírközlő eszközök alkalmazottjaira, a bemondókra, a riporterekre és az interjú alanyokra. A minap meghívást kaptam egy községi rendezvényre, egy kabaré műsorra, ahol nagyon kellemetlenül éreztem magamat, mert csaknem minden poén – bocsánat – púpon aluli volt. A közel 80 éves színészek trágár szavak kíséretében fejezték ki önmagukat, elfelejtve, hogy a színház, a színpad, a média modern szószék, templom, ahogyan arról Reményik Sándor: Az ige című versében is ír:

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, mirhát hozna!

És aki költő, az legyen király,
És pap, és próféta és soha más,
Nem illik daróc, főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -,
S a kelyhet többé nem engedi el!

 Köszönjük a beszélgetést! Adja Isten, hogy a Mária Rádió műsorai és papi identitásunk a jövőben is újra és újra elősegítse át-, és megélni a szentséget. Segítsen mindnyájunkat a Szentlélek, hogy nap, mint nap azzal a felelősséggel forduljunk Hozzá, mint egykor Mózes a hegyen, Reá bízva életünket minden nehézségével, bukdácsolásával és emberileg megoldhatatlan helyzetével együtt, hogy amikor megérkezik és kopogtat, találjon köztünk, bennünk és általunk élő, eleven hitet.

Én is köszönöm a becses érdeklődést és a mindennemű támogatást – határon innen és határon túl!