Vállaljuk a szeretet civilizációjának az építését...

Húshagyó keddjén Makrancon a Hittanyán ismét találkoztak a Rosa Mystica imacsoport tagjai, hogy a Szűzanya kérésére és ajánlására, folytassák elmélyülésüket az ima, a bűnbánat és az engesztelés terén.

Tették ezt azzal a meggyőződéssel és tudattal, amit a Szentatya, XIV. Leó pápa különösen is kihangsúlyozott az idei nagyböjti körlevében, hogy a nagyböjt az az időszak, amikor az Egyház anyai gondoskodással arra hív bennünket, hogy Isten misztériumát ismét életünk középpontjába állítsuk, hogy hitünk új lendületet kapjon, és szívünk ne vesszen el a mindennapok gondjai és zavaró tényezői között.

Minden megtérés útja ugyanis akkor kezdődik, amikor hagyjuk, hogy Isten igéje elérjen bennünket és engedelmes lélekkel fogadjuk azt. Így kapcsolat jön létre Isten Igéjének ajándéka, az általa kapott befogadó tér és az általa végbemenő átalakulás között. Ezért válik a nagyböjt különösen is kedvező alkalommá arra, hogy meghalljuk az Úr hangját, és megújítsuk döntésünket: Krisztust követni, vele együtt indulni Jeruzsálem felé, ahol beteljesedik szenvedésének, halálának és feltámadásának misztériuma.

Az imacsoport tagjai az idén mindenekelőtt arra szeretnének figyelni, hogy mennyire fontos helyet adni a szavaknak a meghallgatás által, mert a meghallgatásra való hajlandóság az első jele annak, hogy kapcsolatba akarunk lépni Istennel, a másik emberrel és igazi önmagunkkal.

Amint tudjuk, amikor Isten az égő csipkebokorban kinyilatkoztatta önmagát Mózesnek, maga bizonyította, hogy a meghallgatás is az Ő egyik meghatározó tulajdonsága: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát, és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát” (vö. Kiv 3,7). Az elnyomottak kiáltásának meghallása egy olyan szabadulástörténet kezdete volt, amelyben az Úr meghívta Mózest, és elküldte őt, hogy megnyissa a szabadulás útját rabszolgasorban élő gyermekei előtt.

Ennek fényében a lelki találkozón újból hangsúlyt kapott, hogy Isten egy befogadó Isten, aki ma is eljön hozzánk, és megosztja velünk mindazt, ami megérinti a szívet. Ezért a liturgiában nagyon fontos az Ige meghallgatása, ami arra int, tanít, hogy egyre figyelmesebben hallgassunk a valóságra: a Szentírás ugyanis képessé tesz minket arra, hogy a személyes és társadalmi életünket jellemző sok hang közül felismerjük azt, ami a szenvedésből és az igazságtalanságból fakad, hogy ne hagyjuk azt válasz nélkül. Ha nyitottá válunk e belső fogékonyság felé, ez azt jelenti, hogy mi is engedjük önmagunkat Isten által vezetni, vagyis úgy hallgatunk, ahogy Ő, amíg fel nem ismerjük: „A szegények élethelyzete olyan kiáltás, amely az emberiség történelmében folyamatosan kérdéseket vet fel saját életünkben, társadalmainkban, a politikai és gazdasági rendszerekben, és nem utolsósorban az egyházban is”.[1]

Ha a nagyböjt a meghallgatás ideje, akkor a böjtölés viszont egy konkrét gyakorlat, amely felkészít minket Isten szava befogadására. Az ételről való lemondás valóban egy ősi és alapvető aszketikus gyakorlat a megtérés útján. Pontosan azért, mert összefüggésben van a testtel, világosabban felismerhetjük, mi az, ami után „éhezünk”, és mi az, amit fennmaradásunkhoz létfontosságúnak tartunk. Ezen kívül a böjtölés arra szolgál, hogy azonosítsuk és rendezni tudjuk „vágyainkat”, ébren tartva bennünk az igazság iránti éhséget és szomjúságot, megszabadítva bennünket az önelégültségtől, és megtanítva bennünket arra, hogy felelősségteljesebben imádkozzunk és cselekedjünk felebarátainkért.

Köztudott, hogy Szent Ágoston lelki érzékenységgel felismerte a jelen és a jövőbeli beteljesülés közötti feszültséget, amely a szív megóvását átjárja, amikor megjegyezte: „A földi élet során az emberek feladata, hogy éhezzenek és szomjazzanak az igazságosságra, de annak beteljesedése a másik élethez tartozik. Az angyalok e kenyérrel, e táplálékkal telítődnek. Az emberek viszont éheznek rá, mindannyian vágyakoznak utána. Ez a vágyakozás tágítja a lelket, növeli a befogadóképességét.”[2] Ebben az értelemben a böjt nemcsak azt teszi lehetővé a számunkra, hogy uraljuk, megtisztítsuk és szabaddá tegyük vágyainkat, hanem azt is, hogy kiterjesszük őket, hogy Isten felé és a jó cselekvésére irányuljanak.
Ahhoz azonban, hogy a böjtölést evangéliumi szellemben gyakoroljuk, és ne essünk a gőgös szív kísértésébe, mindig hittel és alázattal kell gyakoroljuk. A böjtölésnek az Úrral való közösségben kell gyökereznie, mert „akik nem tudnak Isten igéjével táplálkozni, nem böjtölnek helyesen.”[3] A bűntől és a gonosztól való elfordulásunk belső törekvésének látható jeleként a böjtölésnek más önmegtagadási formákat is magában kell foglalnia, amelyek egyszerűbb életmódhoz vezetnek, mert „egyedül a mértékletesség teszi a keresztény életet erőssé és hitelessé”.[4]

Ebben az összefüggésben született meg sokakban a vágy, hogy tartózkodni szeretnének a felebarátot sértő vagy bántó szavaktól. Azzal kezdve, hogy „lefegyverezzük” a nyelvünket, kerüljük a kemény szavakat, az elhamarkodott ítélkezést, tartózkodunk a rágalmazástól és attól, hogy rosszat mondjunk azokról, akik nincsenek jelen, és nem tudják megvédeni önmagukat. Ehelyett arra törekszünk, hogy jobban mérlegeljük szavainkat, megfontoltan beszéljünk és ápoljuk a kedvességet: a családban, a barátok között, a munkahelyen, a közösségi médiában, a politikai vitákban, a médiában, a keresztény közösségekben, mert ekkor a gyűlölet szavai helyébe a remény és a béke szavai lépnek.

A nagyböjt az igehallgatás és a böjt közösségi mértéke. A Szentírás is sokféleképpen hangsúlyozza ezt a szempontot. Például Nehémiás könyvében olvashatjuk, hogy a nép összegyűlt, hogy meghallgassa a nyilvános felolvasást az Úr törvénykönyvéből, bűnvallomást tartott és böjttel készült a hitvallásra és az Úr imádására, hogy megújítsa szövetségét Istennel (vö. Neh 9,1-3).

Adja Isten, hogy hasonlóképpen, plébániáink, családjaink, egyházi csoportjaink és szerzetesi közösségeink is elfogadják ezt a meghívást, hogy nagyböjtben közös útra lépjünk, amelyen Isten igéjének meghallása csakúgy, mint a szegények és a teremtett világ kiáltásának meghallása közösségi életünk részévé válik, a böjt pedig az őszinte bűnbánat alapjává. Ebben az összefüggésben a megtérés nem csak az egyén lelkiismeretére vonatkozik, hanem a kapcsolatok stílusára, a párbeszéd minőségére is, arra a képességre is, hogy a valóság kérdéseket vessen fel bennünk, és felismerjük, mi vezérli valójában a vágyainkat, az egyházi közösségeinkben csakúgy, mint az igazságosságra és megbékélésre szomjazó emberiség tekintetében.

A kezdődő nagyböjti szentidőben kérjük tehát a kegyelmet, hogy jobban odafigyeljünk Istenre és a legkisebbekre. Kérjük a böjt erejét, amely a nyelvre is kiterjed, hogy kevesebb legyen a sértő szó, és több hely maradjon mások hangjának. Továbbá törekedjünk arra, hogy közösségeink olyan helyekké váljanak, ahol a szenvedők kiáltása meghallgatásra talál, és a meghallgatás megnyitja a szabadulás útjait, hogy készen és buzgón vállaljuk a szeretet civilizációjának az építését.

Ezt igyekeztünk gyakorolni akkor is, amikor Lisovszki Áront köszöntöttük 11. születésnapja kapcsán. A Cserepszin éneklőcsoport jóvoltából finom tortát kapott, amelyből mindnyájan nagy örömmel részesültünk. Ezúton is köszönet neki, kedves szüleinek és becses hozzátartozóinak – mindenért és mindenkiért.