További sok számos éven át...

Pünkösd ünnepének délutánján Szepsi város lakosai is szerettek volna hagyományosan összegyűlni a templomtérre, hogy miután délelőtt a templombúcsú kapcsán együtt imádkoztak az istenházában, most az „életfa” köré gyűlve tovább folytassák a kérést a megmaradásért, az összetartozásért, a módok, a feladatok felismeréséért és megvalósításáért. A találkozó a hirtelen jött zivatar miatt a téren ugyan elmaradt, de az istenháza kapui újra megnyíltak, hogy találkozó helyet nyújtson a hálálkodóknak. Ünnepi beszédet mondott Dr. Margittai Gábor, a Magyar Összetartozás Intézet igazgatója, közreműködtek a Szepsi Boldog Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpont diákjai, a történelmi egyházak lelkipásztorai, a helyi Csemadok, a kulturális-, és a társadalmi élet vezetői.

Az itt élők ugyanis sokrétű történelmi, szellemi, lelki és gazdasági örökösökként, akik az áldott elődök számtalan tanúságtételében gyökerezően, egyedülálló küldetéstudat részeseiként - amit jól fejez ki a város címerében szimbolizált Szentlélekre utaló galambkép is - állnak meg évről-évre a megszentelt helyen.

Az evangéliumok többször megismétlik az Úr Jézus szavaival fémjelzett üzenetet, hogy az élet döntéseiben nem vagyunk egyedül. A Lélek állandóan támogat bennünket, megmutatva azt az utat, amelyet követnünk kell; „tanít” és „emlékeztet” mindarra, amit az Úr Jézus mondott (vö. Jn 14,26). A Szentlélek a bibliai képek alapján, elsősorban Krisztus Urunk szavait - mélyen a lelkekbe vésve - tanítja, hogy a törvényt már nem kőtáblákra, hanem a szívekbe írják.

Valóban, hatékonyan csak akkor vagyunk képesek hirdetni az evangéliumot, ha megengedjük, hogy eltöltsön és átalakítson minket annak a Lélek az ereje, ami belülről megtisztít, hogy szavaink egyszerűvé, vágyaink őszintévé és makulátlanná, tetteink pedig nagylelkűvé váljanak. A másik kulcs-ige az „emlékezni”, vagyis visszatérni, megtérni, megfordulni az úton, hogy a szívünk figyelmét ismét arra irányítsuk, amit egykor megéltünk és megtanultunk, hogy mélyebben hatoljunk be napjaink üzenetjelentésébe és megízleljük annak szépségét.

Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk, hogy az első keresztény közösségeknek nagy kihívást jelentett a pogányok felé való nyitás, amely nagy türelmet és kölcsönös meghallgatást igényelt, de a testvéri párbeszéd és vita révén közösen döntöttek, majd Pál és Barnabás felmentek Jeruzsálembe. Tehát nem egyedül döntöttek: keresték a közösséget az anyaegyházzal és alázattal elmentek oda, ahol meghallgatták őket és a párbeszéd révén helyes döntésre jutottak: a pogányságból megtértekre  nem róttak túlzott terheket, csak a legszükségesebbeket kérték tőlük (vö. ApCsel 15,28-29). Így ami előbb még problémának tűnt, az most mindenki számára lehetőséggé vált, hogy így együtt, közösen növekedjenek.

A bibliai szöveg azonban ennél többet is mond, amint azt a jeruzsálemi testvérek a levélben jelezték is az antióchiai testvéreknek:  „A Szentlélek és mi magunk is azt tartottuk helyesnek” (vö. ApCsel 15,28). Hangsúlyozták, hogy az egész ügyben a legfontosabb Isten szavának a meghallgatása volt. Minden közösség ugyanis mindenekelőtt „térden állva”, az imádságban és a megtérés iránti folyamatos elkötelezettségben épül fel. Valóban mindenki, csak ilyen és hasonló feszültségben hallhatja meg önmagában a Lélek hangját, amely így kiált: „Abba, Atyám!” (Gal 4,6).

A rég-, és a közelmúlt, valamint napjaink történései, amelyek a meghallgatás különböző szintjeire tagolódik, hogy megértse és befogadja a környező világ kihívásait, és a közösségeken belüli szükségleteket - előmozdítva ezzel az evangelizáció és a szeretet bölcs és prófétai kezdeményezéseit - nem könnyű. Egy nehéz út, ami napjaink Egyháza életében is folyamatosan jelen van, de méltó történetéhez, mert újból bizonyíthatja, hogy az Egyház tudta és tudja, miként kell „nagyban” gondolkodnia és fenntartás nélkül bátran terveznie, sőt, ha kell, az új kihívásokkal szemben merjen kockáztatni is.

Ennek a jele volt az a nagyszerű törekvés is, amellyel népünk - határon innen és határon túl - ezekben a napokban különösen is igyekezett mindent megtenni az emlékezés és az emlékezők fogadásában és gondozásában, valamint számtalan más kezdeményezésben. A sok-sok erőfeszítésnek köszönhetően ez az ünnepség is úgy jelent meg számunkra, és a velünk együtt ünneplőknek, akik hozzánk jöttek, akár messzebbről is, hogy közösségünk egy nagy, nyitott és befogadó otthon: a hit, a remény és a szeretet összetartozós tűzhelye.

Nagy köszönet és hála, hogy - itt és most – mi is készek vagyunk ismételten belépni arra a hatalmas építkezési területre, ahol amennyire csak tudjuk, mindenkit meghallgassunk, és együtt tanuljuk megérteni és értelmezni az idők jeleit a minap megválasztott Ágoston-rendi egyházfő sokszor idézett Szent Ágostoni mondása szerint: veletek keresztény vagyok, értetek püspök, pap, előjáró, szülő, nagyszülő…

Adja Isten, hogy az imádság és a szeretet közös erőfeszítéseiben továbbra is segítsük egymást, Nagy Szent Leó pápa szavai értelmében: „Krisztus műve mindaz a jó, amit szolgálatunk teljesítése során véghezviszünk, ami viszont nem a miénk, hiszen nélküle semmit sem tehetünk”. Jelenlétünkkel, igyekezetünkkel, fáradalmainkkal igyekezzünk továbbra is kifejezni hovatartozásunkat, azzal a kívánsággal, hogy közös utunkon továbbra is készek vagyunk megosztani minden örömünket és bánatunkat, minden fáradságunkat és reményünket, felajánlva egymásnak, egymásért, egymással „azt a keveset, amink van, és amik vagyunk”.

Ismét csak kívánni és kérni lehet: a Szentlélek ereje, fénye, világossága, bátorsága és tettrekészsége tegye teljessé városunk egyházainak, egyházi közösségeinek, utcáinak, egyéneinek és közösségeinek történetét sok, számos éven át.