Szeret kibékülni az ember...

Gábor Bertalan | 2022. július 12.
Szeret kibékülni az ember...

"Itt ringatták bölcsőm, itt születtem." mottóval rendezték meg 2022. július 11 – 17. között Jászón, immár a 24. Mécs László Szabadegyetemet.

A neves előadók között szerepelt többek között Albert Sándor, professzor, egyetemi oktató, volt parlamenti képviselő, tanszékvezető, a Selye János Egyetem, alapító rektora, a kassai ipariskola volt igazgatója, aki „Százötven éves a kassai ipariskola” címmel tartott nagyszerű, érdekfeszítő előadást.

A professzor előadásában elmondta, hogy „Az ipari 150 éves története nem volt sétagalopp, hiszen a történelmi Magyarország első ipariskolája immár egy évszázada kisebbségi iskolaként tevékenykedik, annak minden keservével együtt. Történetét legenda övezi. Kiadványában ennek a legendának eredt a nyomába, hiszen ez a legenda élteti az iparit, ez tartja össze, forrasztja egybe az iparisták nemzedékeit. Ennek egyik lehetősége az öregdiákok klubokba szervezése és rendszeres találkozóinak biztosítása.

A társadalmi mozgásokkal összhangban az iskola hivatalos megnevezése több alkalommal is változott, de az egykori és mai diákok szemében és szóhasználatában továbbra is ipari maradt. Pedig volt: Felső Ipariskola, Gépészeti és Elektrotechnikai Ipariskola, Magyar Királyi Gépészeti Ipariskola, volt Állami, volt Sztálinról és Schönherz Zoltánról is elnevezve, de mindig ipariskola voltlegalábbis 2009-ig. Azóta Szakkay József Műszaki és Közgazdasági Szakközépiskola a neve.

A „Legenda nyomában” című kiadvány a jászói könyvbemutató napján megvásárolható volt a tábor helyszínén, ahol a szerző személyesen dedikálta azokat. Az idén ősszel a Magyar Örökség Díjjal már korábban kitüntetett Alma Mater a jubileum kapcsán bensőséges ünnepségre készül.

A találkozón emlékeimben – mint egykori iparistának - számos töredék, már megírt és leírt esemény, mintegy búvópatakként tört elő, amelyet most ismét szívesen megosztok.

1965 tavaszán, amikor először tettem rá kezemet Iskolánk komenský utcai főbejárati kapuja kilincsére ezt kérdeztem magamban: „Istenem, érintem-e még a jövőben is ezt a kilincset?” Tizenöt évesen ugyanis nem sokat tudtam a világról, de azt határozottan, hogy nem kis dolog „iparistának” lenni. Szinte semmit sem tudtam magasságaiból és mélységeiből, de a nimbusz, a hírnév már akkor úgymond a velőmig hatolt.

Előzőleg arra is lehetőség kínálódott, hogy középiskolai tanulmányaimat ne Kassán, de esetleg a királyhelmeci gimnáziumban folytassam. Az akkori plébánosom, főtisztelendő Vécsey Gyula ajánlotta nekem ezt a lehetőséget, a papi pályát javasolva számomra. Az akkori állami előírások szerint ugyanis a hittudományi főiskolára csak gimnáziumból lehetett jelentkezni. Szakközépiskolából a felvétel kizárt volt. Javaslatára nemet mondtam, amiért három évvel később bocsánatot kértem, mert tekintettel a némileg megenyhült politikai helyzetre - 1968-ban és 69-ben - a hittudományi főiskolára mégis lehetőség volt felvételizni, amihez egyházi okmányokra volt szükségem. Kérésemet kicsit fanyar megjegyzéssel kommentálta: No, nem megmondtam?

Az okmányok átvétele is említésre méltó. Épp szlovák óránk volt, Ritzko Béla tanár úrral. A kopogtatásra ő ment ki. Visszajövet szó nélkül átadott nekem egy zárt borítékot. Benne volt a keresztlevelem és a többi okmány, amit még aznap el kellett vinnem a kassai püspökségre. A tanár úr kettőjük találkozását, beszélgetését nem kommentálta. Én sem tulajdonítottam neki különösebb dolgot.

Az érettségi vizsgán szlovák nyelv és irodalomból Július Fučíkot húztam. Verselemzést. A tételt tudtam. Legnagyobb meglepetésemre azonban a tanár úr elém tette a tankönyvet. Így még biztosabb lettem. A szóbeli vizsgám második meglepetése Schultz igazgató úr „véletlenszerű” megjelenése volt, aki meghallgatva feleletemet, elégedetten távozott. Bizonyára megtudta, hogy teológiára jelentkeztem.

Évekkel később kassai káplánként tudtam meg, hogy hajdan Ritzko tanár úr, Kassán gyermekként és ifjúként az egykori plébánosom és több idősebb paptársam ministránsa volt. Az akkori ideológiák miatt azonban éveken át nem találkoz/hat/tak, ám most, a néhány perces folyosói beszélgetés elégnek bizonyult a régi emlékek felelevenítésére és arra, hogy elmondja látogatásának okát és kérje jövendő sorsom jóindulatú támogatását. Ezt a tanár úr meg is tette, amiért később nem egyszer köszönetet is mondtam neki.

Ez az esemény is utólag megerősítette bennem a közismert axiómát: Isten a görbe vonalakkal is egyenesen ír, és a Szent Páli megfogalmazást: „Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait.” (1Kor 13,11), valamint az Ady Endre fogalmazta verssorokat: „Szeret kibékülni az ember, mikor halni készül.”

Lelkipásztorként sokszor találtam önmagamat és másokat is szembe ezekkel a tagadhatatlan igazságokkal. Időről időre rá kellett csodálkoznom mélységükre.

Azt mondják, mondjuk, hogy az önmagunk előtti röstelkedés, szégyenérzet, bűntudat időigényes. Érettséget, bátorságot kíván. Kegyelmet. Megérteni, hogy minden kegyelem. Ingyenes ajándék. Semmit nem kell, nem is lehet érte tenni. Ez nem „adok – veszek” alapon működik. Egyetlen feltétele van – el kell fogadni. Be kell fogadni. Úgy önmagunkat, mint a másikat, s a tényeket, hogy a megtörténteket nem lehet, meg nem történtté tenni, de ami, megtörtént, az nem értéktelen esemény. Isten tud mit vele kezdeni.

Az élet, a tudás, a család, a kultúra, az anyanyelv, a hit - kegyelem. Ingyenes ajándék. Mit tettünk érte? Mink van, amit nem kaptunk? Amikor erre rádöbbenünk, eltölt a hála és a köszönet. Majd a viszonzás vágya. Megértjük, hogy nagyfokú hálátlanság lenne, ha a kapott ajándékot nem viszonoznánk.

Kassai káplánként beteglátogató szolgálatos voltam. Épp az irodában voltam, amikor beteget jelentettek a vasúti kórházból. Kocsiba ültem, bementem a megadott szobába és megkérdeztem, hogy ki hívott papot? Én – szólalt meg a beteg. Egymásra néztünk és nem akartunk hinni a szemünknek. Reiter tanár úr volt. Elbeszélgettünk. Mindenről. Megadtam az általános feloldozást, feladtam a betegek kenetét, a szent Útravalót és boldogok voltunk. Mind a ketten. Kegyelmet kaptunk. Ő általam, én őáltala. 

Hasonló találkozásom volt Szedlák tanár úr betegágyánál és Gábor tanár úr otthonában. De ott voltam Veres tanárnő édesanyja szobájában is. Megható pillanat volt – együtt imádkozni egy elmenni készülő édesanya két híres-neves gyermekével.

A legemlékezetesebb ilyen jellegű találkozásom Mátéffy tanár úrral volt. Kassán az egyik sátoros ünnep előtt a Dómban gyóntattunk. Többen. A gyóntatószék függönye mögül láttam, amint a tanár úr bejött a templomba. Észrevettem, hogy valakit keres. Járt egyik gyóntatószéktől a másikig és kérdezősködött. Végül beállt a hozzám vezető sorba. Megijedtem. Nagyon kicsinek és méltatlannak éreztem magamat, meghallgatni emberi gyarlóságát egy általam nagyon tisztelt és becsült tanárnak. Amikor letérdelt, mielőtt bármit is mondott volna, megszólaltam: „Tanár úr, én vagyok!” „Tudom, fiam, téged kereslek!” Elbeszélgettünk. Feloldoztam. Boldogok voltunk. A kapott kegyelem révén. Megtapasztaltuk, hogy nemcsak az ipari, nemcsak az anyanyelv, nemcsak a kultúra, nemcsak az értékrend a közös kincsünk, de a hit Abban, Aki egybekapcsol, összeköt mindnyájunkat. Az, Aki minden kegyelem alapja, forrása és csúcsa.

Kassai káplánként a premontrei templomban szolgálva (1974-81) egy idő után kíváncsiságból felmentem az Egyház számára akkor elzárt, raktárnak használt helyiségébe, a hajdani oratóriumba, ahol az egykori II. Rákóczi Ferenc Gimnázium több régi tablóját tárolták. Legnagyobb meglepetésemre nem egy tablón fedeztem fel a tanárok között, Mátéffy József tanár urat és Duruttya Istvánt, aki az ipari első osztályában, osztályfőnököm volt.

A diákévek alatt ezt bizonyára kevesen tudták. Én biztosan nem. Idő, látás, érzék kell hozzá meglátni és értékelni az összefüggéseket, hogy mindnyájunk életében valóra váljon az Írás szava: „Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek. Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.” (1 Kor 13,11-13).

Ha ez így van, már pedig így van, akkor bizonyára nem tudunk nem adni igazat Adynak, hogy valóban: „Szeret kibékülni az ember, mikor halni készül”.

Mons. Dr. Gábor Bertalan, szepsi esperes - plébános