Ne essünk soha hasonló hibába...

Szepsiben május 8-án a temető ravatalozója előtti téren a helyi Csemadok rendezésében, a Dalárda közreműködésével, a város társadalmi, közéleti, közoktatási, kulturális képviselői és a történelmi egyházak vezetőinek aktív részvételével, az idén is ünnepi megemlékezés volt a II. világháború ártatlan áldozataira.

 Tudatosítva és tudatosíttatva, hogy akkor, amikor immár 80 évvel vagyunk a II. világháború után, a félelmünk, a veszélyérzetünk nem múlott el, sőt azt mondják, mondjuk, hogy napjainkban a III. világháború egyre erősödő szakaszos idejét éljük. Emiatt olykor panaszkodunk, máskor duzzogunk, ismét máskor kiabálnunk, vagy ellenségképet keresünk és kreálunk, ami viszont nem megoldás, mert mint minden kornak, úgy napjaink történéseinek is meg van a maga kihívása. Ilyen a ma is sokat emlegetett: Isten, haza, család, nemzet, a keresztény kultúra, az anyanyelv, a szülőföld vagy a béke fogalma és annak mibenléte. Vannak, akik, amikor ezeket szavakat hallják tőlünk, maradinak, ósdinak neveznek bennünket.

 Ezzel kapcsolatban jó, ha sokunkban visszhangzanak még - immár boldogemlékű Ferenc pápa Budapesten, a Kossuth téren elmondott szavai: Béke kell, egy bölcsőkkel, nem pedig sírokkal teli világ… Igen. De, mit kell tenni ennek megértéséhez és megéléséhez? A katolikus egyházfő arra kérte a híveket, hogy engedjék be szívükbe az Élet Urát. Hangsúlyosan kiemelte: arra kaptunk meghívást, hogy kilépjünk a komfortzónánkból és legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, minden peremre, ahol szükség van a kinyilatkoztatás világosságára.

 Szent Pál apostol írja az első korinthusi levélben: Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk”. ³³Ne hagyjátok magatokat félrevezetni! A gonosz beszéd megrontja a jó erkölcsöt. ³⁴Legyetek józanok, és ne vétkezzetek! Némelyek ugyanis nem ismerik az Istent.

 Azt mondják, mondjuk, hogy napjainkban a legtöbb ember nem egyszerűen Isten ellen tusakodik, de engedi, hogy eluralkodjon rajta, benne és köztünk az apátia ateizmusa, a nemtörődömség, a közömbösség ateizmusa. Ez már nem az egykori, hajdani harcos ateista magatartás, hanem a szinte már elkönyvelt, bizonyosság: ha a halál után úgy sincs semmi, akkor élvezzük az életet itt a földön, együnk, igyunk, hiszen holnap úgyis meghalunk. (vö. 1Kor 15,32).

 De mi - Krisztus mai követői - nem ezt mondjuk és valljuk, és ez az, ami átrendezi az életünket – mondta a minap Erdő Péter bíboros úr: mi abban bízunk, hogy a konklávé eredményeként egy olyan üzenet születik, ami az Egyházon keresztül az egész emberiséghez szól. Igen, mert bár a jó és a rossz, a jóság és a gonoszság, a Sátán és a Szentlélek harca bennünk és közöttünk tagadhatatlan. És az is kétségtelen, hogy gyengék vagyunk és esendők, de Isten Szent Lelke, a Szeretet mindennél és mindenkinél erősebb. Ezért a fontos, hogy a ma embere is hagyja, engedje, hogy a Szentlélek irányítása érvényesüljön bennünk és közöttünk. Legyünk a reménység zarándokai. Akarjunk a végső reménység fényében élni, cselekedni, munkálkodni, küzdeni és áldozatot hozni. Életünk ettől válik nagylelkűvé, értelmessé és értékessé.

 A temetőkert márványtáblájának árnyékában - a múlt áldozataira emlékezve, akiket hitükért, nemzeti és vallási hovatartozásuk miatt hurcoltattak idegenbe, kerültek munkatáborokba és lágerekbe - az újkor, új veszélye, kísértése, kihívása közepette, elcsendesültünk, majd magunkba szállva kértük Isten segítségét, hogy legyen bátorságunk a változást önmagunkon kezdeni.

 A közös ima után koszorúzás következett azzal a vággyal, hogy a Szentlélek világosságával, meglássuk azt, ami helyes és megvalósítsuk azt, amit helyesnek találtunk. Hiszen halálos ágyunkon csak akkor pihenünk majd nyugodtan, ha életünk mindennapján, minden öntudatunkkal, mindenkiben igyekeztünk tisztelni és szolgálni az evangélium hirdette emberi méltóságot, amit sajnos megtagadtak azoktól, akikre ma is szomorúan emlékeztünk. Segítsen ebben mindnyájunkat, hogy ne essünk hasonló hibába.