Nagypéntek

Gábor Bertalan | 2022. április 15.
Nagypéntek

Nagypénteken bizonyos értelemben az egyházi év legmagasabb hegycsúcsára jutunk fel. Az Úr Jézus titokzatos jelenlétében a Golgota hegyéről tekinthetünk rá életünk misztikus vonulataira: arra, hogy honnét, hová tart az életünk. Mindent, ami van, mindenkit, aki létezik, minden eseményt, ami eddig megtörtént és meg fog történni, csakis innét láthatunk helyes arányaiban és igaz valóságában. A kereszten függő Urunk Jézus Krisztus ugyanis pontosan középen van az ég és föld között. Felülről, Isten oldaláról nézve az emberiség tökéletes hódolatát mutatja be, alulról, a mi szemszögünkből nézve pedig Isten végtelen irgalmát hozza el és osztja szét nekünk.

Ezen a napon nincs bevonulási ének, nincs köszöntés – a papság és az asszisztencia némán vonul be a templomba, majd a nyitott tabernákulum elé érve mindnyájan leborulnak, ami egyszerre fejezi ki a legmélyebb megalázkodást, az egységet a földdel, amelyet megszentelt az Úr Jézus lehulló vére, valamint az imádást, a hódolatot, a gyászt és a bocsánatért való esedezést. A kezdetek kezdete nem az igehallgatás, nem a hangos imádság, hanem a néma leborulás. Nincs ennél igazabb emberi helyzet. A megújulás, a felkelés, az ige új füllel történő hallgatása, egy szebb és szeretőbb közösség létrejötte csak innét forrásozhat.

A leborulás után veszi kezdetét az igeliturgia. Az ószövetségi olvasmányt régen a Kivonulás könyvéből vették, azt a részt, amelyben az Úr elrendeli a húsvéti bárány feláldozását (12,1-8.11-14), az új-római liturgia szerint Izajás próféta könyvéből az Úr szolgájáról szóló negyedik éneket olvassuk (52,13–53,12). Mindkét előkép az Úr Krisztusra utal, aki azután a Szentleckében, mint egyetlen és örök főpap jelenik meg (Zsid 4,14-16;5,7-9). Az ószövetségi olvasmány és az újszövetségi olvasmány így, ebben a kettős beállításban készít fel a János-passió mélyebb megértésére, az Úr Jézus szenvedéstörténetének hitben való szemlélésére.

A szinoptikus evangélisták szenvedéstörténetében arról olvasunk, hogy az Úr Jézus keresztre feszítésének órájában sötétség borult a földre. Szent János passióját azonban, amelyet Nagypénteken olvasunk, illetve mi, itt templomunkban a Vox columbellae jóvoltából énekeltük és hallgattuk, az isteni irgalomból született új világ ragyogását. Nála az Úr Jézus halálának pillanata egyben megdicsőülése is, felemeltetésének órája a beteljesedés órája, amelyben Isten befejezi a teremtés művét: utolsó sóhajtásával most leheli a Szentlelket az Úr Jézus a kereszt alatt álló tanítványára, Jánosra és édesanyjára, Máriára, beteljesítve az Ábrahámmal kezdődő isteni kinyilatkoztatást és létrehozva az Egyházat, amelyben titokzatos módon folytatódik az ő isteni, halhatatlan élete.

A szertartás központi helyén ma az Úr szent testének és vérének felmutatása helyett a Szent Keresztet mutattuk fel, és előtte hódoltunk. Az egész szertartást a János-evangélium szemléletmódja határozza meg, amelyben a keresztre való feltekintés, mint a megmenekülés, vagyis az üdvözülés pillanata szerepel: „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen.” (Jn 3,15). A Szent Keresztre való feltekintésnek ebben az értelemben mintegy konszekrációs, átváltozató értéke, a Szentlélekben lelkünket újjáteremtő ereje van.

A szinoptikus evangéliumokban – jóllehet ott is rávetődnek Húsvét aranysugarai – a keresztnek inkább a borzalmas kínzóeszköz volta áll előtérben. Szent János evangéliumában viszont a keresztfa kimeríthetetlenül gazdag szimbólum, amely kapcsolatban áll a Szentírás első és utolsó könyvében megjelenő titokzatos fával, az élet fájával és a bűnbeesés történetében szereplő tudás fájával egyaránt. Az őskígyó a tudás fájánál marta meg az embert halálos harapással – a kereszt pedig az új tudás fája, amelynek gyümölcse Krisztus Urunk, aki az utolsó vacsorán mindent tudtul adott nekünk (vö. Jn 15,15), halálával és feltámadásával pedig halál helyett életet szerzett, eltörölve az átkot, amely elzárta előlünk az élet fájához vezető utat.

Amikor Nagypénteken hittel feltekintünk a szent Keresztre, és leborulunk az előtt, aki a fánál engedetlen Ádám bűnéért az engedelmesség áldozatával megnyerte a bűnbocsánatot, beavatást nyerünk a Krisztusban való élet és üdvösség mélységeibe, és felhívást kapunk arra, hogy nap, mint nap megújítsuk magunkban ezt a hitben való szemlélést.

Mielőtt a papság a segédkezőkkel az oltárhoz vonult volna, meghallgattuk Mihályi Molnár László – Keresztút című versének egyik részletét, saját előadásában.

 „Kinevet a bódult csőcselék,

és megdobálnak utcagyerekek,

alig van ember, ki mégis megért,

vagy hogy a porból felemeljenek...

Ilyen a tömeg:

ha ünnep van, hangos és rajong,

éltetnek Istent és királyt,

ha ünnep van, rólad megfeledkeznek,

míg asztaluk gazdag, érted nem kiált.

S Te cipelsz helyettük nagy kereszteket,

és ők magadra hagynak fent a Golgotán...

Majd eljön a nap,

mikor értelmet nyernek a szavak,

a kakas hangja füledbe hasít,

és meghallod az ég harsonáit,

amikor megláthatod a Könyvet,

a Pecsétet, a Bárányt,

a Romlás lovait s a porba hullt bálványt...

Majd eljön a nap,

mikor a kárpit újra meghasad,

és ott ülsz csupaszon, pőrén és árván

az élő vizek forrásainál,

amikor már végleg megérted,

mielőtt billen a Mérleg:

hogy amit tettél,

az mennyit ér!”

 A következő részben a VOX COLLUMBELLAE vegyes kar jóvoltából – Bodnár Attila karnagyúr vezetésével – meghallgattuk Urunk, Jézus Krisztus szenvedésének történetét.

            Az egyetemes könyörgések következtek. Tízenegy szándékra imádkoztunk, összefoglalva világunk kívánalmát, kérését.

Nagypénteki liturgiánk II. része következett: Hódolat a szent kereszt előtt. Lelkipásztorunk a segédkezőkkel a mellékoltárhoz vonult. Kezébe vette a lepellel letakart keresztet. A főoltárhoz vonulva, háromszor megállt. Mindig többet mutatva a leleplezett keresztből. A pap énekére: Íme, a szent keresztfa, rajta függött valaha, a világnak váltsága. Isten népe erre így válaszol: Jöjjetek hát, keresztények, hódolattal hajtsunk térdet: Üdvöz légy, szent keresztfa. Közben letérdeltünk.

 Hódolat következett a Szent Kereszt előtt. Előbb lelkipásztorunk, majd a segédkezők. Térdet hajtottak és megcsókolták a keresztet. Isten népe közben a 60-as számú énekünk első két versszakát énekli: Hogyha hozzád járulunk, szemünk könnybe lábad… Az ének befejeztével lelkipásztorunk kezébe vette a keresztet, Isten népe közösen, térdelve hódolt a Szent Kereszt előtt, közben a Vox columbellae a 61-es számú énekünket: A fényes istenarcot… kezdetű éneket énekelte több szólamban. E hódolattal a szokásos feltételek mellett teljes búcsú volt nyerhető.

            Mindazok, akik ma szentáldozáshoz járulnak, és részt vesznek a kereszthódolatban, s igyekeznek a szándékos bocsánatos bűnöktől is óvakodni, valamint elmondanak a Szentatya szándékára 1 Miatyánkot és 1 Üdvözlégy Máriát – teljes búcsút nyerhetnek.

Szertartásunk III. része következett: a szentáldozás. Lelkipásztorunk a segédkezőkkel az Oltáriszentséget az őrzés helyéről áthozta az oltárra. Közösen elimádkoztuk a Miatyánkot, majd méltatlanságunk megvallása után, a szokott módon a szentáldozáshoz járultunk. A Szűz Anya és Szent János lelkületével közeledtünk Urunkhoz, Jézus Krisztushoz, eszünkbe juttatva, hogy valahányszor e Kenyeret esszük, halálát hirdetjük, amíg el nem jön. Krisztus a bűneinkért halt meg, milyen jó lenne, ha mi is meghalnánk a bűnnek és Krisztus erejéből és erejével – Őáltala, Ővele és Őbenne – fokozatosan tökéletesebb életet élnénk.

Hálaadásra a Vox columbellae a Jesus, Salvator mundi… kezdetű éneket énekelte. Mielőtt lelkipásztorunk könyörgő áldásban részesítette Isten népét, köszönet hangzott el, hogy ezt az estét is ismét együtt tölthettük. Különös köszönet a Boldog Salkaházi Iskolaközpont diákjainak és felkészítő pedagógusainak, valamint a kántornőnek a virágvasárnapi, és ma a Vox columbellae vegyes karnak a Passió szép énekléséért. Természetesen köszönet illet mindenkit, akik bármilyen módon segítettek a liturgia méltó megünneplésében. Nem feledve mindazoknak a segítségét sem, akik részt vettek a templom és környéke takarításában, a Szentsír és az oltárok díszítésében.

A szertartás végeztével – a helyi hagyományokhoz híven - ünnepélyesen elhelyeztük az Oltáriszentséget a Szentsírba, ahol közös és egyéni imát végezhettünk, valamint kifejezhettük hódolatunkat is és ünnepélyesen megkezdtük a kilencedet az Isteni irgalmasság tiszteletére.