Mondjunk érte köszönetet...

Hála Istennek, immár vidékünkön is kedves hagyománnyá vált, hogy a Karácsonyt megelőző időszakban, ádventi koszorúkkal díszítjük nemcsak templomainkat, de otthonainkat, sőt tereinket is. Lehet, hogy egyeseknek ez csak dekoratív elem, de nekünk, katolikus keresztényeknek, áhítatunk elmélyítését és lelki előkészületünk fokozását segíti elő.

 Ádvent első vasárnapján templomainkban, tereinken és otthonainkban ezért gyújtottuk meg az első gyertyát és kértük Isten áldását igyekezetünkre és jó feltételeinkre, hogy ádvent napjaiban növekedjünk hitben, a reményben és a szeretetben.

 Az első gyertya fénye az ószövetség népének több évezredes szerény, reménysugaras hitének a beteljesedését jelképezi, amelyről Zakariás próféta egykor így jövendölt (Zak 2,10). „Ujjongj, örvendj Sion leánya, Jeruzsálem és népem, mert íme, én majd eljövök, és benned lakom.”

 Magunkon tapasztaljuk, hogy mennyire esendő az Isten nélküli ember. Sokan ma is minden örömüket csupán a földi javak élvezetében keresik, amelyek előbb utóbb kiábrándultsággal végződnek.

 Ebbe a sikertelen próbálkozásba és kilátástalanságba úgy világít be Isten ígéretének reménysugara, mint az ádventi koszorú gyertyáinak fénye a decemberi szürkületbe. Intve bennünket arra, hogy elhagyatottságunkban egyetlen vigaszunk és eligazítónk Jézus Krisztus! Az ádventi szent időben gyakran mondjunk Érte köszönetet a Mennyei Atyának!