Megváltozni. Napról - napra, percről - percre...

Szepsiben az idén szent Rókus tiszteletére augusztus 11-én 9:30-kor kezdődött a szentmise a fogadalmi kápolnánál, ahol az egybegyűltek ünnepélyesen megemlékeztek az 1831-es kolerajárvány áldozatairól. Akkor a városban 6 hét alatt 212 lakos halt meg, 1872-ben újabb 34. A hívek a járvány elmúltával a város domboldalán szent Rókus tiszteletére kápolnát emeltek, ahol minden esztendőben augusztus 16 – szent Rókus emléknapja – táján rájuk emlékeznek és az utóbbi években napjaink testi - lelki betegeinek gyógyulásáért is imádkoznak.  Nagy köszönet és hála, hogy áldott elődeink példáját követve, ismét felkapaszkodtunk a dombra. Köszönet és hála mindazoknak, akik lehetővé tették a szentségi találkozást a liturgiában, az éterben és a szépen megtisztított környezetben.

 Jó volt látni az ügyes kezek szorgos munkáját és eredményét, de megszemlélni a város egy-két közeli utcáját is. Öröm volt látni a szépen rendezett udvarokat és kerteket, bízva és remélve, hogy a takaros kis házakban, lakásokban békés, boldog családok élnek. A mai szentmisénkben ezért is imádkoztunk: a családi béke, a megértés és a kölcsönös megbocsátás nagy ajándékáért.

 Megelégedettség volt napokkal korábban hallani a készségről, hogy felsegítve az idősebbeket, felmegyünk a hegyre. Köszönjük, hogy pátyolgatjuk áldott elődeinket. Köszönet, hogy értjük az idők jelét és figyelmeztetését: aki a múltját nem becsüli, az a jövőjét veszélyezteti.

 Szentmisénket, amelynek főcelebránsa és ünnepi szónoka főtisztelendő Gábor Bertalan esperes-plébános volt - múltunk hibái, gyarlósága és vétke miatt - őszinte bűnbánattal kezdtük. Lélekben bocsánatot kérve Istentől és egymástól.

 Ma, korunk új pestise: a koronavírus-járvány, a kábítószer, az alkohol, a testiség, a szerencsejátékok szenvedélye és a szekták sokasága szedi áldozatát népünk körében is. Értelemszerűen e megszentelt helyen az idén is őértük és mindazokért szállt az ima, akik szenvednek miattuk, és akik felszabadításukon fáradoznak, az orvosokért és az ápolókért, nem utolsó sorban a fiatalokért, hogy bölcsen, erős akarattal elkerüljék korunk szenvedélyeinek fondorlatos csapdáit.

 Az ünnepi szentmise ez idén is Szentségimádással és szentségi áldással zárult a városra és a szűkebb pátriára. Imádva az Eucharisztiában jelen lévő Krisztust, alkalom adódott megszívlelni, átelmélkedve a vasárnapi evangélium szavait. Az elmúlt vasárnap evangéliumában többször is elhangzott az Úr Jézus kijelentése: „Én vagyok az élet kenyere” (vö. Jn 6,24-35). Az évközi idő tizenkilencedik vasárnapján ez a kijelentés többször is megismétlésre kerül, hogy még jobban közelebb kerüljünk Urunk, Jézus Krisztus Lényéhez, isteni életéhez, sőt, hogy ebben az isteni életben erősebbekké válhassunk.

 A görög nyelvben két szó jelöli az életet. Az egyik a bios, amely a biológiai életet jelöli meg, a másik a zoé, amely a magasabb rendű életre utal. Amikor az Úr Jézus az életről szól, az eredeti görög szöveg szerint soha nem a biológiai életet jelentő bios szót használja, hanem a zoét, amely azt jelenti: elevennek, egészségesnek lenni. Tehát egy magasabb rendű, igazi életet jelentő szó ez. Az élet ugyanis nemcsak bios, hanem zoé.

 Ez a magasabb rendű élet az Istenre hangolt élet, amikor az ember nemcsak vegetál, hanem igazán él. Ez a zoé az Istenre hangolt élet, a Vele való és Benne való együttlét. Ám, Őbenne csak akkor tudunk lenni és megmaradni, ha Őbelőle táplálkozunk, ha Őt megesszük. Ez konkrétan azt jelenti, hogy ha a Szentlélektől átváltoztatott Kenyeret magunkhoz vesszük, ami beépül életünkbe, ezzel istenibb életet élünk.

 Igazából fel sem tudjuk fogni, mekkora ajándék és lehetőség így részesülni Őbelőle. Elmével nem, de szívvel rá lehet érezni. Ez a ráérzés, a megérzés döbbenete is ajándék, amit kikényszeríteni nem lehet, csak gyakorolni a figyelmes igehallgatás és a szentmisén való aktív részvétel által.

 Mindaz, aki egy kicsit is ráérez erre a Titokra, megtapasztalja, hogy egyszer csak megszólal benne és általa ez a Titok, ami aztán arra készteti, hogy még több időt szánjon a Vele való együttlétre, és hogy gyakran „megegye Őt”, vagyis, hogy beépüljön – pontosabban visszaépüljön az életébe. Sőt, arra is rádöbben, hogy Krisztus él, éltet, mozgat és küld. Így növekszik nyitottságunk Őiránta és egymás iránt is!

 Ez mindenkori megoldás azokra az előítéletekre és utógondolatokra, amelyekkel a mai szentírási rész kezdetén is találkoztunk, amikor az Úr Jézust azzal támadták: nemde Józsefnek, az ácsnak a fia? Nem ismerjük rokonait? (vö. Jn 6,41). Sajnos, az ember mindig kapható arra, hogy mindenféle kifogást találjon, csak hogy ne fogadja be ezt az isteni életet. Őt, Aki ma is, mint mindig, az Élet Kenyere.

 Karl Rahner, a nagy hittudós és jezsuita szerzetes mondását sokszor halljuk, ha nem is szó szerint idézve: a holnap kereszténye vagy „misztikus” lesz, aki megtapasztalta Istent, vagy nem lesz keresztény. Egyértelmű kijelentés ez: keresztény ember nem az, aki valamelyik keresztény egyházhoz tartozik, hanem az, aki találkozott az élő Istennel, aki mindennap Krisztusból, az élő Kenyérből táplálkozva Vele akar létezni, élni, járni.

 Amikor Belőle élünk, akkor valójában nem mi vesszük, fogadjuk Őt, hanem Ő vesz, fogad be és épít be minket isteni életébe. Aki mindennap tudatosan Krisztust választja, Krisztusból táplálkozik, krisztusivá válik. Az Élet Kenyere élteti. Megváltozik, napról napra, percről percre…