Megtapasztalni a szent velem-, és együttlétet...

Talán már tapasztaltuk, hogy amikor bűnt követtünk el – bár meg-megszólalt a lelkiismeretünk – de úgy tűnt, mintha Isten hallgatna, mintha elhallgatott volna. Szólt ugyan előtte és utána is hozzánk, ahogyan a paradicsomkert fái között elrejtőző Ádámot is szólongatta és kereste, de amikor az ember szabad akaratának birtokában Isten törvénye, vagyis szeretete ellen tudatosan cselekszik, Isten nem szól, sem figyelmeztetőleg, sem szemrehányólag, hanem egyszerűen visszahúzódva - hallgat és vár.

Sőt, még az ártatlanok szenvedését sem akadályozza meg, inkább együtt szenved velük. Amikor szent Fiát, aki egyedül volt igaz közöttünk, elnyelni igyekeztek a gonoszok, akkor is csak hallgatott, vállalva a tehetetlenség és a közömbösség látszatát. De éppen ez a hallgatás, a gonoszoknak az egyetlen Igaz engesztelő áldozatának beteljesedése által - az isteni mindenhatóság kinyilvánításának az elmaradása - szerzett nekünk megváltást.

S amikor aztán ismét megszólalt - Fiának az új és romolhatatlan életre való feltámasztása által - az már valóban ennek a világnak kereteit túllépő isteni szó volt. Itt vált nyilvánvalóvá, hogy az üldözöttek igaz ügyét Isten magáévá tette, de már nem emberi módon és evilági elképzelések szerint szolgáltatott nekik igazságot, hanem az új ég és új föld dimenzióját megnyitva számukra, ahol békesség, öröm és soha el nem múló dicsőség várt rájuk.

Nagy misztérium az Isten hallgatása: magába foglalja az ember szabad döntését és az isteni megmentést, az ítéletet és az irgalmazást. Nem is értheti meg Isten eme hallgatásának beszédes csöndjét más, csak az, aki odafigyel szavaira és szívébe fogadja igéit. Csak az, aki tudatosan kiszolgáltatja önmagát törvényeinek és azokhoz igazítja életét.

Az ilyen embert valóban próbára teszi Isten hallgatása, de nem botránkoztatja meg, ahelyett, hogy kétségbeesne, inkább megerősödik a bizalomban. Csak az nem tud mit kezdeni Isten hallgatásával, aki szavait és tetteit nemcsak, hogy nem érti, de nem is akarja azt teljesen megérteni és elfogadni.

Bajban vagyunk, nem tudunk kilépni félelmeinkből, szenvedélyeinkből? Nézzünk felfelé és vegyük észre, hogy Ő mindig itt van mellettünk, velünk van.

A csodálatos kenyérszaporításról szóló evangéliumi rész után, amelyről a minap már elmélkedtünk, a vízen járás története következik. Ahhoz, hogy közelebb kerülhessünk ez utóbbi titkához, szükséges egy kis visszatekintés.

Az első lehetetlennek tűnő dolog: az öt kis kenyér és a két hal, amiből több, mint ötezer ember evett. Amikor az Úr Jézus imádkozni tanít, nem azt mondja, hogy „mindennap küldj nekünk egy zsák lisztet”, hanem a „mindennapi kenyerünket, add meg nekünk ma”, mindig a mai napra, az aznapit! Lehetetlen ugyanis, hogy ne legyen elég az a kevés, ami a kezünkben van, s amit bizalommal leteszünk az Ő kezébe!

A második lehetetlenség az előző folytatása: az Úr Jézus a vízen jár! Előzőleg felment a hegyre imádkozni. Sokszor el kellene gondolkodnunk azon, hogy amikor az Úr Jézus magányában egyedül volt az Atyával, akkor ott nagy erőátvétel történt: a Szentlélekkel töltekezett, Akit aztán tovább vitt. Pontosabban: a Szentlélek vitte Őt oda, ahová mennie kellett. De ezt az Úr Jézus nem bűvészkedésre használt fel, hanem a hitébresztésre. Az első lépések mindig nehezek, mert hajlamos vagyunk hamar levenni tekintetünket az Úrról, Aki életünk nehéz viharjaiban is jön felénk, hozzánk, mert velünk akar lenni. Mindenekelőtt a lelkünket akarja lecsendesíteni, s csak azután a vihart.

A lényeg az, hogy ha elfordítottuk tekintetünket Róla, akkor forduljak vissza és tudatosan keressük az Ő tekintetét: a kinyilatkoztatás fényében, a szentségek éltető erejében, a másik ember tekintetében, szükségében, gondjában és bajában. Ha kitartóan nézzük, fürkésszük meglájuk Őt, a viharban is.  

„Miután rájöttünk, hogy az életnek önmagában nincs semmi értelme, nem marad más hátra, mint hogy értelmet adjunk neki!” (Lucian Blaga). Bajban vagyunk, nem tudunk kilépni félelmeinkből, szenvedélyeinkből? Nézzünk felfelé, Rá, vegyük észre, hogy mellettünk van: velünk, bennünk, általunk. Ő mindig jelen van, közeledik, csak sokszor rövid hitünk. A kicsinyhitű eredeti fordításban azt jelenti: rövid hitű.

Vagyis mi a kiút, a megoldás? Tudatosan rákapcsolódni Isten Szentlelkére és kérni: toldja meg, növelje hitünket, hogy ismét megtapasztaljuk a szent velem-, és bennem-létét.