Megtaláltatott...

Ki tagadhatná? Emlékezni azokra, akik előttünk éltek és értéket hagytak ránk – kedves kötelességünk.  A történelem során ennek minden kultúra, nép és nemzedék sajátos módon tett eleget. A Krisztus-hívők ősi gyakorlata a sírhelyek áhítatos meglátogatása volt és maradt. Ez mára sokak számára profán szokássá vált. A kevésbé hívők is megteszik.

Mindenszentek ünnepén a katolikus keresztények a viszontlátás reménységében imádkoznak elhunytjaikért, és mondanak értük és az általuk kapott ajándékokért köszönetet a Gondviselésnek. A szepsi egyházközség hívei az idén is 15 szál gyertyát gyújtottak. 15 csoportba sorolták a hálára méltókat. Többek között az elhunyt egyházi előjárókért, az alkalmazottakért, a hozzátartozókért, az itthon és az idegenben elhunytakért mondtak köszönetet. Az utolsó gyertyát a spontán és a művi vetélés áldozataiért gyújtották meg, imádkozva azok okozóiért.

A Halottak napja és nyolcada hasonló alkalmat kínál. Akarva – nem akarva minden ember tudatosítani kényszerül, hogy a vég mindenki számára könyörtelenül közeledik. Erről ritkábban beszélünk, ha igen, akkor is csak nagyon tompított hangnemben. Szívesebben hallunk a feltámadásról, az örök életről, még akkor is, ha azt megkérdőjelezzük. A ma embere tudatosan kerüli a halál komolyságát.

Pedig a halál a legtragikusabb valóság. Megsemmisít minden emberi értéket. Ezért gyanús minden olyan kijelentés, miszerint vannak, akik nem félnek az elmúlástól. Minden normális ember irtózik tőle. A halál ugyanis megfejthetetlen, ijesztő titok minden ember számára. Önmagában nincs értelme.

Elgondolkodtató, hogy ezt a titkot a Biblia sem távolította el. Persze, ez a titok másként néz ki az Úr Jézus halála és feltámadása előtt és másként utána. Igaz ugyan, hogy Ő nem törölte el a halált, de új tartalommal töltötte meg: saját halála révén szeretetet vitte a halálba.

Ezért a halál, amelynek önmagában nincs semmi értelme, olyan valósággá vált, amelybe beköltözött a szeretet. Így a Krisztus-hívő számára a Halottak napja a végtelen és a véges, az élet és a halál, a szeretet és a bűn, az Isten és az ember titkának találkozási pontja.

Mindannak, aki meg akar érteni valamit ebből a titokból, tennie kell e találkozásért. Nem sokat, de nem is keveset: hagyni kell önmagát megtalálni. Engedni, hogy utolérje a végtelen Szeretet. Megengedni, hogy az elmúlást, a halált, életté, elmúlhatatlanná tegye az Élet, akiben nincs változás, aki maga a kezdet és a vég, az idő és az örökkévalóság.

Bármennyire is furcsának és hihetetlennek tűnik, mindenki, aki ezekben a napokban a temetőt járja, megtaláltatott.