Megosztani a reánk bízottakkal...

Vannak pillanatok, élethelyzetek, amikor úgy érezzük önmagunkat, mint az Úr Jézus sírjánál siránkozó Mária Magdolna, akinek a könnyei elfátyolozták a szemét, úgyhogy nem látta meg, az előtte álló Urat, aki - amint azt lejegyezték, földi életében - sírt Lázár sírjánál (Jn 11,35) és városa, Jeruzsálem láttán (Lk 19,41). Ám, az Úr Jézus a könnyein át is látott. Ő nemcsak nézett, de látott is, sőt, megrendültségében arra figyelmeztette a halott Lázár nővérét, Mártát, hogy mindent lehetséges látni annak, aki hisz (Jn 11,40).

 Húsvét reggelén Mária Magdolna kit siratott? Az Úr Jézust, vagy önmagát? Önmagát, saját veszteségét, aminek az lett a sajnálatos következménye, hogy a Mestere holttestéhez való ragaszkodása megakadályozta őt abban, hogy felismerje a mindenkori Élőt. Az angyalok láttán ugyan nem ijed meg, de nem is örvend. Gépiesen felel a kérdésükre. Nem vár tőlük sem részvétet, sem segítséget. Néz, de nem lát. Hallja a hangot, de nem érti a szót. Nem fogja fel a szavak értelmét. De akaratán kívül, tudta nélkül mégis kimondta a titkok titkát: a feltámadott Úr valóban „elvitte” a halott Mestert. Mindörökre.

 A húsvét utáni szent időben jó lenne mindnyájunknak gyakrabban tudatosítanunk, hogy nem elég csupán vágyva vágyni, látni és hallani a feltámadott Urat. Ez kevés ahhoz, hogy valóban találkozzunk Vele.

 Több kell, kellene. Egy szó, egy személyes kölcsönös néven szólítás, amely minden kétséget kizáróan csak Őtőle jöhet, amely szívünk mélyéig hatolva megérint bennünket és válaszul válaszolunk Neki, a mindig Élőnek. Ez az igazi húsvéti esemény! Olyan benső történés ez, ami semmiféle külső igazolást nem igényel, ami az evidencia villámfényével megvilágít minden múltat, jelent és jövőt. Ilyenben részesült többek között Tamás apostol is, akit szintén maga az Úr Jézus szólított fel: „Tedd ide ujjadat, és nézd a kezemet!”, s aki a sebhelyek érintésével már mit sem törődve kiáltott fel, az Úr Jézus lábához borulva: „Én Uram és én Istenem!” (Jn 20,18).

 Adja Isten, hogy a feltámadt, a mindig élő Jézusunk hangját - amikor minket is a nevünkön szólít, egyenként, személyesen – meghalljuk, és belső érintésére kilépjünk önsajnálatunkból: a tegnap világához való meddő ragaszkodásunkból és új, élő, belső kapcsolatba lépjünk Vele. Bárcsak ne akarnánk soha kisajátítani a Vele való találkozás kegyelmét, idejét, módját, hanem hűségesen megőrizve szívünkben a Tőle kapott isteni jelet, sietnénk azt megosztani a reánk bízottakkal.  

 A szentmise záró áldása előtt köszöntöttük, majd a szentmise végén megajándékoztuk a jubiláló 80 esztendős Krisztina testvérünket, aki szinte mindennap velünk eucharisztiázik. Adja Isten, hogy a személyes találkozások az Úr Jézussal és egymással a jövőben is így legyen.