Megáldható-e a bordélyház?

Gábor Bertalan | 2023. december 29.
Megáldható-e a bordélyház?

A kérdés szándékosan provokatív. Karácsony napjaiban megünnepeltük annak örömét, hogy velünk, köztünk van az Isten, aki irgalmas szeretettel meghívott minden embert a Vele való szeretetközösségre. Ennek szellemében - a Hittani Dikasztérium Fiducia supplicans - Bizalomért esedezők kezdetű, az áldások lelkipásztori természetéről 2023. december 18-án kiadott nyilatkozata kapcsán - a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai is üzenettel fordultak a lelkipásztorokhoz és Egyházunk tagjaihoz.

A vatikáni nyilatkozat egyértelműen leszögezi, hogy a kiadott dokumentum nem változtatja meg a Katolikus Egyház kezdettől vallott hitét és tanítását a házasságról és a nemi erkölcsről, de azt is deklarálja, hogy nemi identitásától és szexuális orientációjától függetlenül egyénenként minden ember megáldható, ám mindig kerülni kell azt, hogy a pusztán párkapcsolatban együtt élők, vagy egyházilag nem érvényes házasságban, ill. egynemű párkapcsolatban élő párok számára közös áldás adassék. Ugyanakkor minden sajátos élethelyzetben élőt szeretettel és tisztelettel kell kísérni, segítve őt Isten akaratának mélyebb megértésére a Krisztus evangéliuma szerinti élet útján.

A kérdéskörrel kapcsolatban pezsgő vita alakult ki. Többek között Thomas Michelet domonkos szerzetes, a római Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetem (Angelicum) teológiai karának professzora is nyilatkozott, aki véleményezése kezdetén tisztázta, hogy voltaképp mi is az áldás?  Mit jelent az áldás? Mit jelent “a rendhagyó helyzetben élő, illetve az azonos nemű párok megáldása”. Hogyan érthető ez a szándék? 

Kétségtelen, az említett dokumentum egyértelműen leszögezi, hogy ennek a személyes, egyéni áldásnak semmi köze a házasság szentségéhez. A Szentatya, Ferenc pápa is “szilárdan kiáll az Egyház házassággal kapcsolatos hagyományos tanítása mellett, nem engedélyez semmiféle liturgikus rítust, vagy valamilyen liturgikus rítushoz hasonló áldást, amely zavart kelthetne”.

Ám a megfogalmazás, hogy “bizonyos feltételek mellett meg lehet áldani a rendhagyó helyzetben élő, illetve azonos nemű párokat” – amint az látjuk, halljuk, tapasztaljuk - félreértésre, félremagyarázásra ad, nyit teret.

Mit jelent az áldás? Megáldani azt jelenti, hogy jót mondani. Bene-dicat. Az elsődleges kérdés tehát, hogy mi a jó? Kiről, miről, kit mondunk, mondhatunk jónak? Egy szabálytalan, rendellenes helyzetről lehet azt mondani, hogy az a kapcsolat erkölcsileg jó, kifogástalan? Az esetleges benne rejlő jóért mégis megáldható pl. a magzat életét kioltó orvosi szike, a halált hozó szenvedést megszüntetni akaró injekció, a gyilkos kése, vagy a katona fegyvere? A kérdések sorozata sokszínű, sokféleképpen értelmezhető sokértelműségbe torkollik, ami, jelen esetben is azzal kezdődik, hogy maga a Fiducia supplicans nyilatkozat egységként említi, egységnek veszi és nevezi a párt, nem pedig egyéneknek, párt alkotó személyeknek.

Ez az első nehézség – mondja a dominikánus professzor. Vagyis, semmiféleképpen sem szabad azt gondolnunk, hogy az Egyház így egyfajta ’házasságocskát’ szentel meg, ami rendkívüli zavart okoz. Fennáll az a veszély is, hogy a végén már azt gondolhatnánk, hogy bármi meg van engedve, feltéve, hogy az emberek szeretik egymást. Néha ez a szemléletmód - sajnos - a kissé engedékeny, olykor önmaguknak tetszelgő, vagy nem komolyan képzett papok szavaiban is felfedezhető, akik úgy vélik, hogy ők egyszerűen csak a szerelmet áldják meg.

A deklaráció szövege azonban arra szólít fel, hogy szilárdan tartsuk be a házasság és az egyesülés más formái közötti különbséget. Amikor ugyanis valaki Isten segítségéért könyörögve az Egyházhoz fordul – és éppen ezt jelenti a cím is, a Fiducia supplicans, Bizalomért esedezők –, akkor az Egyház nem zárhatja be ajtaját.

Ettől kezdve a kérdés tehát az, hogy mit áld meg az Egyház ennek a nyilatkozatnak a keretében. Fr. Thomas Michelet így folytatja: “A szöveg sajnos nem nagyon világos ebben a kérdésben. Helytálló módon pontosítja, hogy mi az áldás: nemcsak az egészségeseket áldjuk meg, hanem azokat is, akik távol vannak Istentől, ámde anélkül, hogy megáldanánk azt a rosszat, ami eltávolítja őket Istentől. Azért áldjuk meg őket, hogy ki tudjanak keveredni belőle. Nemcsak az igazakat áldjuk meg, hanem a bűnösöket is. De egy rossz helyzetet nem lehet megáldani, mert a rosszat nem lehet megáldani.” Csak sajnálkozni tudunk azon, hogy a nyilatkozat olyan kétértelműségeket rejt, amelyek azzal a kockázattal járnak, hogy nagy zavart okoznak a hívek körében.

A szövegből hiányzik a pontosság. Amit mond, az mind helyénvaló, a probléma abból adódik, amit nem mond. Van persze igazság abban, amit mond: igaz, hogy a bűnösöket meg lehet áldani, de a nyilatkozatban a ‘megtérés’ szó nem szerepel sehol, és ez sajnálatos. Persze, az Egyház nem az igazakért van, hanem a bűnösökért, ámde azért van, hogy a bűnösök is igazakká legyenek, különben csak egy csoport bűnös maradna. Nem elég csak azt mondogatni, hogy az Egyház a betegeknek van: egy olyan kórház, amelyben a betegeket nem ápolják, az nem kórház, hanem egy elfekvő.

Thomas Michelet fráter szerint ezt az áldást úgy kell felfogni, mint lelkipásztori nyitást az Egyház részéről, amely lelki kísérőként odaáll azok mellé az emberek mellé, akik eltávolodtak tőle. Amikor Krisztus megáldja az elveszett bárányt, nem azért áldja meg, mert elveszett, hanem azért, mert bárány, vagyis csatlakozzon, csatlakozhasson a többiekhez. Isten nem azt mondja nekünk, hogy „szeretlek, de ne változzál meg”, hanem szüntelenül arra hív, hogy térjünk vissza Hozzá. Legyetek tökéletesek, szentek. (Vö. Mt 5,8, Lev 11,45).

A nem így olvasott és értelmezett szöveg hiányosságot gerjeszt, ami azt eredményezheti, hogy mindazok, akik szabálytalan helyzetben élnek, azt gondolhatnák, hogy az Egyház ezzel az áldással rendezi a helyzetüket. Mintegy csöndben, írásban ugyan sehol be nem jegyzetten, de egyházi áldással rendelkező keresztény élettársi kapcsolatban élhetnek.

A minap Ferenc pápa az egyik szerdai általános kihallgatáson a rossz és a kísértés dinamikájáról beszélt. Az édenkert bibliai képében a kígyó alattomosságáról szólt, ami ugye lassan, a földön csúszva mozog, néha észrevétlen, nesztelen jelenléttel jól be tud olvadni a környezetébe. A kígyó, amikor beszélgetésbe elegyedik Ádámmal és Évával, azt is megmutatja, hogy kifinomult érvelési technikával rendelkezik. Úgy kezdi, ahogyan a pletykálásban szokás, egy rosszindulatú kérdéssel: „Valóban azt mondta Isten, hogy nem ehettek a kert egyetlen fájáról sem?” (Ter 3,1). A mondat hamis: Isten valójában a kert összes gyümölcsét felkínálta a férfinak és a nőnek, csupán egyetlen konkrét fának, a jó és a rossz tudása fájának gyümölcsét tiltotta meg. Ez a tilalom az embert nem eszének használatától akarja eltiltani, ahogyan azt néha félreértelmezik, hanem egy bölcsességi intézkedésről van szó. Mintha azt mondaná: ember, ismerd fel és be határaidat, töredékességedet, ne tartsd magadat mindenek urának, mert minden rossznak a kezdete - az önteltség. Erről tanúskodik a történelem.

A szentírási elbeszélés azt mondja, hogy Isten az ősszülőket a teremtett világ urává és őrzőjévé tette, de meg akarta óvni őket attól az elbizakodottságtól, hogy mindenhatónak képzeljék önmagukat, hogy ők akarják eldönteni, mi a jó és a rossz, ami a kísértések kísértése. Ebből fakadnak napjaink nagy kísértései is, ami mint mindig, most is az egyik a legveszélyesebb csapda az emberi szív számára. Amint tudjuk, Ádám és Éva nem tudott ellenállni a kígyó kísértésének. Nem az Isten, a mindig jó és jót akaró Isten eszméje maradt meg a szívükben, de az önteltség, az én jobban tudom eszméje furakodott be az elméjükbe, aminek következtében elindult, és el-elindul a mindenkori, mindeneknek az összeomlása.

Ezekkel a történetekkel a Biblia azt magyarázza el nekünk, hogy a rossz nem feltűnő módon kezdődik el az emberben, nem akkor, amikor egy cselekedetben megnyilvánul, hanem sokkal korábban elkezdődik, akkor, amikor az ember elkezd foglalkozni vele, amikor képzeletben, gondolatban dédelgetni kezdi, amíg végül hitegetései teljesen behálózzák. Ábel meggyilkolása nem a dorong felemelésével, vagy az eldobott kővel kezdődött, hanem azzal az irigységgel és nehezteléssel, amelyet Káin meggondolatlanul táplált önmagában, amíg az szörnyeteggé nem tette. Isten figyelmeztetései az ő esetében sem értek semmit (vö Ter 4, 1-16).

Az ördöggel nem állhatunk szóba! Soha! Zárta beszédét Ferenc pápa.  Sosem szabad vitatkozni vele! Az Úr Jézus sosem folytatott párbeszédet az ördöggel, hanem elűzte. A pusztában, amikor megkísértetett, akkor sem párbeszéddel, hanem egyszerűen a Szentírás szavaival, Isten igéjével válaszolt.

Vagyis, vigyázzunk! Ne felejtsük, az ördög, csábító, ravasz és okos! Sose folytassunk vele párbeszédet. Mindnyájunknál okosabb, könnyen kifog rajtunk. Nagy teológusnak állítva be önmagát, Bibliai idézetekkel próbálta megkísérteni magát az Úr Jézust is. Legyünk óvatosak! Az ördöggel ne beszélgessünk, ne elegyedjünk vele párbeszédbe! Ha ránk tör a kísértés, zárjuk be az ajtót, őrizzük a szívünket, használjuk a józan eszünket: ne menjünk a bordélyházba, még megáldani se…