Húsvét vigília

Gábor Bertalan | 2022. április 16.
Húsvét vigília

Nagyszombaton az Anyaszentegyház egész nap Urunk Jézus Krisztus sírjánál időzik. Szenvedéséről és haláláról elmélkedik. A templomban ma semmiféle szertartás nem végezhető. A szentáldozást is csak a haldoklóknak szabad kiszolgálni. Az ünnepi liturgia csak naplemente után végezhető.

    Az ősi hagyomány szerint ezt az éjszakát az Úrnak kell szentelni. A kezükben égő gyertyát tartó hívek hasonlókká lesznek azokhoz, akik Uruk érkezésére várnak. Az ünnepi liturgia rövid fényünnepséggel kezdődött, majd bízva Isten szavában és ígéretében, arról elmélkedtünk, hogy milyen nagy csodatetteket művelt az Úr kezdettől fogva népével egészen addig, amíg az Úr Jézus feltámadása által a keresztségben újjászületett tagjaival együtt nem részesedik a terített asztal ajándékából.

    A templomban minden fényforrást eloltottak. A pap a segédkezőkkel a szertartás kezdőhelyére vonult, ahol megáldotta az új tüzet és a húsvéti gyertyákat: Szepsibe, Makrancra, Bodollóra és az egyházi iskolába. A pap a segédkezőkkel az új tűzről meggyújtott gyertyával vonult az oltárhoz, örömmel adva tudtul a sötétségbe borult világnak, hogy Krisztus világossága tovaűzi a sötétség árnyát.

Nagypénteken lélekben láthattuk az Úr Jézust meghalni. Nagyszombat azonban még mélyebbre vezetett minket, hiszen az Úr Jézus nemcsak a halálig, mint fizikai megsemmisülésig vezető utat járta be velünk és értünk, hanem egészen odáig ment, ahová a bűnbe esett ember zuhan: leszállt az alvilágba, a seolba, ahol a megváltatlan lelkek sínylődnek. Ez az önkiüresítés végpontja. Azóta nincs az emberi életnek egyetlen olyan helyzete, amelyben az Isten jelen ne lenne: nem csupán a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, magányban is velünk van, beteljesítve a zsoltár szavát: „Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is.” (138. zsoltár)

Ugyancsak Nagyszombat titkához tartozik Szent Pál egy másik kijelentése: „Életetek Krisztussal el van rejtve Istenben.” (Kol 3,3) Ez utal a krisztusi ember idegenségére az Isten nélküli világban, amely nem érti, nem ismeri a keresztény életének meghatározó gyökerét, alapját, de egyben kifejezi, hogy az egyszerű, eseménytelen mindennapokban is ott van Krisztus az ő gyöngéd szeretetével.

Az emberi szeretet két jele között rémséges és gyönyörűséges hallgatás van és próbára tevő jelzésnélküliség, amelyet nem viselhetünk el másképp, csak a jelenbe hozó emlékezés és az új jelre való bizalommal telt várakozás által. Krisztus két eljövetele között ilyen a szentmise, amely a szeretet emlékét jelenvalóvá teszi a Szentlélek teremtő ereje által, és egyben az Úr végső eljövetelét is elővételezi. A mai napon azonban nincs szentmise, nem hangzik fel az Evangélium sem, hanem Isten Szentlelke a csend által szól hozzánk.

Az Úr Jézus számára is volt üzenete az égből jövő csöndnek. Az Atya akkor szólt hozzá utoljára a földön, amikor lelke megrendült a szenvedések keserű árnyékától a templomudvaron, amikor Atyja nevének megdicsőülését kérte. És majd szól hozzá a most következő éjszaka a 2. zsoltár szavával, amely az örökkévalóság éneke az Atya és a Fiú között: „Én fiam vagy te, én ma szültelek téged” – és erre a szóra a sírban fekvő test megdicsőül: romolhatatlan, örökkévaló, átistenült test lesz.

Adja Isten, hogy az Úr Jézus Krisztus, sírban nyugvása, az alvilágba való leszállása titkán elmélkedve megtanuljunk elmerülni a két isteni ige, a két prédikáció, a két szentírásolvasás, a két találkozás közötti édes-rettenetes csöndességben, amely a kereszthalál titkából ad részt nekünk. Álljon mellettünk kegyelmével, hogy amikor azt tapasztaljuk, hogy Isten hallgat, ezt a csendet ne úgy értelmezzük, hogy elfordult tőlünk, vagy megfeledkezett rólunk, hanem meg nem szűnő bizalommal higgyük, hogy ezáltal is a mennyei életbe akar egyre jobban belenöveszteni minket.