Hamu, fény és világosság...

Gábor Bertalan | 2025. március 5.
Hamu, fény és világosság...

Hamvazószerdán ismét ránk köszöntött a nagyböjt szent 40 napja, amely arra hivatott, hogy testünket és lelkünket, gondolkodásunkat, terveinket és álmainkat ismét az élő Isten szolgálatába segítse és azt az Ő akaratának megismerésére és teljesítésére hangolja. Amint azt a megnevezése is sejteti - szentmise, vagy igeliturgia keretében az előző évben megáldott olajfa- vagy barkaágak elégetéséből nyert megáldott hamuval - jelölik meg a hívek homlokát.

Délelőtt a Boldog Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpont óvodásai, majd iskolásai, pedagógusai és alkalmazottjai, délután az egyházközség hívei a templomokban vettek részt az ünnepi liturgiákon, ahol tudatosult: kétségtelen, hogy Isten kezdeményezésére különféleképen reagálunk, válaszolunk. Mindenki gondol valamit az Úr Jézusról, aki csak hallott róla, de legtöbben - tisztelet a kivételnek - még keresztényként is, nemegyszer hamis dolgokat feltételezünk Róla, mert nem is olyan egyszerű Istenről gondolkodnunk. Istenképünk ugyanis, ahogyan a személyiségünk is, folyamatos alakulásban van.

Sőt, az is nehezíti dolgunkat, hogy ha esetleg az eszünkkel még fel is fogunk valamit Róla, nem biztos, hogy az megrendíti, átalakítja életünket. Ismerős számunkra Szent Péter apostol hitvallása, amikor nyíltan megvallotta: „Te vagy a Messiás.” (Mk 8,27-33), s aztán pár perccel később már szemrehányást tett Neki, mert ő nem olyan Messiásra gondolt, aki szenvedhet is. Szerinte a Messiás boldogságot hoz és hordoz, ezért nem érti, hogy jön ehhez a sok szenvedés, az üldözés és a halál?

Az Úr Jézus azonban a valóságra nevel. Feltámadás, a teljesség, a beteljesedés nincs harc, tréning, testi-lelki szenvedés és meghalás nélkül. Mindnyájunknak szembe kell nézni ezzel a valósággal, vagyis újra meg újra vissza kell találnunk az Úr Jézus háta mögé: csak így leszünk igazi követői. Tehát egyszerre félelmetes, de ugyanakkor vigasztaló a por mivoltunkkal való szembesülés. Ha komolyan vesszük, valóban súlyosan érint, hogy terveinkről, álmainkról, s mindarról, amiért nap, mint nap fáradoztunk - ha az csak a miénk - kimondatott, hogy velünk együtt az enyészeté lesz. De ugyanakkor felszabadító erejű az illúzióinkkal való leszámolás is, amikor rájövünk, hogy nem is kell másnak lennünk, mint pornak, mert Isten kezében, az Ő fényénél porunk aranyként ragyog és élettel telik meg.

Igen. Ehhez az első lépés az, hogy a világból érkező, olykor egészen vakító reflektorfények helyett, Isten tekintetét keressük, aki a rejtekben is lát. Vagyis vegyük figyelembe testi-lelki adottságainkat és teherbíró képességünket. A keresztény böjt ugyanis nem testünk büntetése, sanyargatása, hanem Istenhez fordulásunk szellemi, lelki és fizikai vetülete. Testünk a böjtöléssel vesz részt az Istenre figyelésben, ami visszahat lelkünkre is: érzékenyebbé tesz bennünket az Istentől érkező apró jelekre és indításokra. Az irgalmasság, az imádság és a böjt egymásból fakad, hogy ne puszta külsőség, erőpróba, izzadságszagú erőlködés legyen, hanem egy újfajta, bensőséges találkozás Istennel, a másikkal és igazi önmagunkkal. 

Látni és meglátni, láttatni és megmutatni, hogy homlokunkon a hamu nem más, mint a hajdan volt hatalmas fényt, meleget és aranyragyogást adó tűz hideg-rideg maradványa, de egyben fekete jele a tűzbe vetett gyomoknak is. A tűznek, ami megakadályozta, hogy a gyommagok kikeljenek. Bárcsak ilyen lánglelkűek lennénk, hogy azok, akik ezekben a napokban közelünkbe jönnek, meleget és bátorítást találnának nálunk, bennünk és általunk. Bárcsak a Lélek ereje kiirtaná a szavainkban és a tetteinkben növekvő rosszakarat magtüskéit, a vetélkedés és a megszólás töviseit, s fény lennénk és világosság, nem pedig elmúlást sejtető kormozó hamu.