Ha már nincs hozzá kedvünk...

Június a papszentelések, az újmisék, a papi jubileumok hónapja. Általában egy-egy kerekebb évforduló kapcsán vannak ünnepi hálaadások – eucharisztiák. Így volt ez a keleti végeken is, a szűkebb pátriában, ahol Bartal Károly Tamás, jászóvári emeritus apát pappá szentelése 65. Bartko Elek, emeritus esperes-plébános 50., Dr. Juhász Attila péterfalvi, Makovics István dobóruszkai, Susko Mihály buzitai plébános, Böőr Roland nagykaposi kinevezett esperes-plébános 25. évfordulóját ünnepelte, hálát adva a papi hivatás és küldetés ajándékáért.

 „Akkor kezdődik a hűség, amikor az embernek már nincs hozzá kedve.” – ismételgette többször a néhai Gál Ferenc professzor úr, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egykori rektora. Barsi Balázs atya pedig azt írja egyik elmélkedésében, hogy nagyon veszélyes a kifogás, amikor arra hivatkozunk, hogy valamit azért nem fogadhatunk el, mert nem vagyunk rá méltóak. Sietve hozzá kell tennünk, ha csak azt fogadnánk el, amire méltók vagyunk, meg sem születtünk volna, hiszen Isten szétfeszíti az érdem és a megszolgált jutalom világának kereteit, teremtésünkkor az ingyenesség, a nagylelkű ajándékozás világába emelt, emel be mindnyájunkat.

 Természetesen nagyon is rendjén való, hogy mindezt nem érezzük magától értetődőnek, s hálánkba belevegyül kisebb-nagyobb szégyenkezés és kimondjuk: ezt nem érdemeltem meg, Istenem, túlságosan is jó vagy hozzám.

 Jó tudni és tudatosítani, hogy ha esetleg nem tudnánk jó szívvel elfogadni az érdek nélküli szeretet nagylelkű ajándékát, emberi kibontakozásunk elé emelnénk gátat. Hiszen éppen a meg nem érdemelt jóság, a megelőlegezett bizalom képes rá, hogy önmagunk fölé emeljen bennünket, s minket is nagylelkűvé, a szeretetben bőkezűvé tegyen.

 Bizonyára ismerős számunkra az ószövetségi történet a kételkedő Sáráról, akit az Úr szembesítette kishitűségével, hogy amikor megtapasztalta saját méltatlanságát, ugyanakkor észrevette az Úr hatalmát is (vö.Ter 18,1-15). Hasonlóképpen, mint a kafarnaumi százados is (vö. Mt 8,5-17), aki valószínűleg ismerte az Úr Jézus korábbi csodatetteit, s azzal is tisztában volt, hogy pogány lévén nem méltó arra, hogy házában fogadja Őt. De mégsem mondott le arról, hogy közbenjárjon Nála beteg szolgájáért. Ismerve saját hatalmának lehetőségeit, merte feltételezni Róla, hogy az Ő hatalma sokkal nagyobb.

 Minden szentmisén megvalljuk méltatlanságunkat, alkalmatlanságunkat, de épp ezáltal válhatunk alkalmassá az Úr Jézus szent titkainak méltóságteljes megünneplésére, a kegyelem befogadására. Sőt, a pap esetében mindez megtetéződik azzal, ha ő nem lenne, hogyan, miként ünneplődnének a szentségek titkai?

 Persze az is igaz, ha úgy éreznénk, hogy megérdemeljük a kegyelmet, hogy nekünk ez kijár, már nem tudnánk befogadni. Ha viszont méltatlanságunkra hivatkozva kifordulnánk a templomból, vagy otthagynánk hűtlenül az oltárt, eleve lemondanánk Róla, s Benne: népünkről, hitünkről, lelki, szellemi, kulturális örökségünkről.

 Adja Isten megértenünk, hogy a szentségekben, csúcs és forrásként az Eucharisztiában éppen azért van jelen Urunk és Istenünk, hogy betérjen hozzánk, lakást vegyen nálunk, sőt - bocsánat - hogy szájon csókoljon minket. Ezért bár töredelmesen megvalljuk méltatlanságunkat, vegyünk mégis bátorságot és minden méltatlanságunk ellenére fogadjuk be szívünk hajlékába, s kérjük, hogy ne csupán a testi betegségtől szabadítson meg minket, hanem az örök haláltól is, s ne csupán testi és kegyelmi utódok által tegye gyümölcsözővé terméketlen életünket, de részesítsen bennünket kegyelmesen saját örök élete dicsőségében, tartson meg bennünket hűségünkben akkor is, ha már nincs hozzá kedvünk.