Érted? Értem...

Nagyböjt 2. vasárnapjának szombatján Makrancon a Golgotha ifjúsági csoport rendezésében, ismét megszerveződött az ifjúsági lelki találkozó, amért ismételt nagy hála és köszönet.
Sokszor ugyanis úgy vagyunk az életben, mint Andersen meséjében a kis pásztorfiú. Tavasztól őszig fent tartózkodott a hegyen, őrizte a nyájat. Naplementekor ki-ki ült a kunyhója elé és elbűvölten gyönyörködött abban az aranyházikóban, amely a szemben álló hegyről integetett feléje.
Egyik este elhatározza, hogy elmegy és közelebbről megnézi ezt az aranyházat. Úttalan utakon kapaszkodott felfelé, kövek sebezték a lábát, bokrok tépték a ruhát. Végre megérkezett a messziről oly gyönyörűnek látott kunyhó elé. Nagy a csalódásban volt része, amikor megszemlélte álmai palotáját. Nem volt az más, mint egy düledező, elhagyott viskó, baglyok, verebek, egerek tanyája.
Hova tűntek a ragyogó ablakok? Kérdezte. Nem értette, hogy mi történt... Csalódottan és szomorúan fordult vissza, mivel a valóság leleplezte álmait. Amikor azonban a messzeségből megpillantotta a saját kunyhóját, szinte nem akart hinni a szemének. Egy csillogó aranypalotát látott, fénylő ablakokkal. Vajon miféle varázslat történt, ami így átváltoztatta? Nem történt varázslat, csupán a messzeségben a holdsugarak fénye öltöztette kunyhóját aranyos köntösbe.
Jó ezt tudni és tudatosítani, kicsinek és nagynak egyaránt. Életünk lényege - az Istennel való kapcsolat. Másképp nem is élet az élet. Amíg nem tekintünk önmagunkba és önmagunkra isteni fényben - a Szentlélek világosságában – amíg nem emeljük fel tekintetünket, szívünket és lelkünket, addig ugyan sok mindent észreveszünk, csak éppen azt nem tudatosítjuk, hogy bennünk és rajtunk is ott ragyog a fényes istenarc. Ezért szükséges a csend és a világtól való eltávolodás. Ha ezt rendszeresen tesszük, akkor nemcsak a bennünk megszólaló hangok és érzések tisztulnak le – ahogyan erről nagyböjt hétköznapjain és vasárnapjain is elmélkedünk – hanem a saját értékességünket is felismerjük bent, hogy az igazi értéket ne kint keressük, de bent. Bentről ugyanis ösztönösen felfelé tekintünk, ami egészen más látást eredményez.
A nagyböjti szent időszak tehát nemcsak a pusztába hív bennünket, de ezzel együtt az elvonulásra is az Úr Jézus példája szerint.
Az evangéliumok többször utalnak arra, hogy az Úr Jézus is elvonult. Többször kiemelik, hogy egy egész éjszakát Isten imádásában töltött. Ez volt az Ő töltekezése. Az Atyjával beszélgetve hosszabb időt töltött, csodálva és hallgatva Őt, hogy így emberségében megértse az Atya rá vonatkozó akaratát.
Amikor elvonult és egy egész éjszakát az Atyával töltött, tudta meg, hogy mit kell tennie, ami életének értelmet adott: megtelt szeretettel, amit tovább adott. Minden, amit tett, ebből eredt és ebből nyerte értelmét! Átimádkozta az éjszakát és megtudta, kiket kell kiválasztania. Átimádkozta az éjszakát és igazi találkozásokban volt része. Átimádkozta az éjszakát és betegeket gyógyított. Átimádkozta az éjszakát és tanításával sokakat magával ragadott. Átimádkozta az éjszakát és nem panaszkodott. Átimádkozta az éjszakát és átváltozott.
Amikor felment egy-egy hegyre, mindig átváltozott, megváltozott, elváltozott. Amikor visszatért a hegyről, megérezték ezt azok, akik Vele találkoztak. Ez az érzés egyeseket magával ragadott, másokat eltaszított – mert nem tudtak mit kezdeni Vele. A Vele való találkozás ugyanis mindenkit döntésre késztet: vagy magamba nézek és nem kell félnem, vagy menekülök a megvilágosító találkozástól...
Amikor az Úr Jézus felment a Tábor hegyére, magával vitte tanítványait és ők egészen közelről látták, hogy mi történik akkor, amikor az Úr Jézus imádkozott. Teljesen elbűvölte őket a látvány. Amikor az Úr Jézus imádkozott, teljes jelenlétben az Atyával volt a Szentlélekben. Amikor imádkozott, megjelent a múlt, hiszen a szent hegyen ott volt Mózes és Illés, de ott volt a jövő is, hiszen az apostolok ebből a jelen élményből értették meg, mit kell majd tenniük a jövőben.
Az Úr Jézus imája mesteri ima volt, minden ima modellje. Ha ezt az imamodellt követjük, akkor velünk is megtörténik az, ami Vele történt: átváltozunk, megváltozunk, elváltozunk.
Az igazi ima átváltoztat: megtölt fénnyel, örömmel és élettel. Az igazi ima megváltoztat. Ha az ima után nincs bennünk változás, azt sejteti, hogy nem történt bennünk és körülöttünk semmi, vagyis akkor talán még nem történt meg az igazi találkozás Istennel, nem voltunk igazán Jelen-létében! Az igazi ima elváltoztat, amit a körülöttünk élők jeleznek is - mondván - mintha nem lennénk a régiek.
Adja Isten, hogy bennünk és köztünk tovább folytatódjon ez a változás és a változtatás. Segítsenek minket ebben ezek a találkozások is. És a készség az igazi böjtre, hogy időnkből ezután többet akarunk adni Istennek, mert akkor könnyebben tudjuk meglátni, hogy mi a következő lépés…
Isten jelenléte ugyanis megváltoztat, átváltoztat, elváltoztat. A nagy kérdés, hogy engedem-e? Sőt, értem-e, hogy minden csend, elcsendesedés és meghívás értem van? Értem?