Beleszületni Isten dicsőségébe...

Gábor Bertalan | 2022. december 31.
Beleszületni Isten dicsőségébe...

Lassan ismét elmúlik 365 nap. A polgári év utolsó napján a hálaadás és a köszönet fogalmazódik meg szívünkben Isten iránt mindazért, amit nekünk adott, illetve a hálához a mulasztásaink és hibáink miatt a bocsánatkérés is kapcsolódik. Istentől kaptuk ugyanis az elmúlt esztendőt és annak minden napját, ezért ma előtte kell számadást tartanunk. Felelősek vagyunk önmagunkért és időnk felhasználásáért.

Mire használtuk ezt az évet? Közeledtünk-e Isten felé? Segítettük-e embertársainkat? Növekedtünk-e lélekben? Erősödött-e hitünk? Benne volt-e minden napunkban az Isten? Vele éltem, éltünk? Hozzá kötöttem, kötöttük életünket? Az ő útjain jártam, jártunk? Felhasználtam, felhasználtuk-e az elmúlt esztendő napjait arra, hogy erősödjön a Krisztussal való kapcsolatunk? Törekedtem, törekedtünk-e minden nap akaratának teljesítésére?

Amellett, hogy visszagondolunk a mögöttünk hagyott évre, előre is tekintünk. Tervezgetünk, elhatározásokat teszünk. Mire fogjuk használni az előttünk álló év napjait, amelyeket új lehetőségként kapunk Istentől? Felelősséget érzek-e azért, hogy üdvösségem érdekében Isten akaratának megfelelően használjam fel életem napjait?

Az Isten szeretetét visszautasító ember életében minden óra - utolsó óra, mert a testi halál felé sodródik, amely mögött az örök kárhozat rémületes örvénye vár rá. Azok életében, akik eladták lelküket, eldobva hitüket a pillanatnyi gyönyörért, már most látható a végső ítélet elővételezése: a látszólag boldog, sikeres életük mélyén a legteljesebb értelmetlenség szakadéka tátong. A hitről már nem is lehet szólni hozzájuk, mert nem értik, ha viszont arról próbálunk meg beszélgetni velük, ami őket is érdekli, mindjárt feltárul a kiüresedett, sivár, halott életmagatartás. Szavaik távoliak, mosolyuk erőltetett, arcuk élettelen, a halál jeges hidegét árasztják maguk körül. Valóban: elérkezett az utolsó órájuk – ugyan még nem a végső evidencia rémületével, de igenis a végső értelmetlenség kimondhatatlan keserűségével. 

Ugyanakkor Szent János figyelmeztetése, ami nekünk is szól, akik hiszünk Isten Fia valóságos megtestesülésében, mivel az isteni természet részesei lettünk – persze nem a magunk érdeméből, hanem az Isten végtelen kegyelméből – hiába öregszik a testünk, és sodródunk a biológiai pusztulás felé, a személyünk mélyén istengyermeki élet van, amely egyre áradóbb lendülettel visz a létezés végtelen óceánja felé, az Atyához. Minden óránkat az örökkévalóság járja át, s minden órával közelebb kerülünk ahhoz, hogy az isteni élet teljesen birtokba vegyen minket. 

Adja Isten, hogy megtanuljunk, úgy élni mintha minden óra az utolsó óránk lenne itt a földön. Segítsen meghallani a figyelmeztető szót, hogy nem majd, nem akkor, hanem most lehet és kell belépnünk Isten országába, különben bezárul előttünk. Segítsen, hogy ne halogassuk tovább a bűnnel, a rossz szokásainkkal való szakítást, ne késlekedjünk a szívbéli megtéréssel, hanem életünk minden egyes órájában felfedezzük és megragadjuk a kegyelmi „most” lehetőségét, hogy majd utolsó óránkon, halálunk pillanatában véglegesen beleszülethessünk Isten dicsőségébe.