Amit a vadászok csabdába akarnak ejteni...

2026. február 26-án Dr. Szili Katalin a Szepsi Boldog Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpontban a Csemadok helyi szervezete rendezésében előadást tartott a Beneš-dekrétumokról.
A közismert problémakör kapcsán érdemes eltöprengeni Leó pápa gondolatain, amelyeket a minap könyv alakban is megjelentettek. A béke korunk egyik nagy témája - írja – ajándék, de egyben feladat is: Istentől kapott ajándék, amelyet az emberek építettek a századok folyamán – kezdi előszavát a pápa.
Valóban. Olyan világban élünk, amelyet túl sok konfliktus sebez meg és még több kegyetlen ellenségeskedés sújt. A szélsőséges nacionalizmus lábbal tiporja a gyengébbek jogait. Még mielőtt szétzúznák a csatatéren, a béke - engedve az önzésnek és a kapzsiságnak - az emberi szívben vall kudarcot, megengedve, hogy a közjó helyett a részérdekek kerekedjenek felül. Sokak szerint, amikor nem akarjuk mások történetét meghallgatni, akkor kezdjük el megfosztani őket emberi méltóságuktól. Minden háborúhoz az első lépés a másik ember elszemélytelenítése, ugyanakkor a másikat és másokat megismerni a béke megízlelése. Ám, ahhoz, hogy megismerjük a másikat és másokat, előbb tudni kell hogyan szeressünk őket. Szent Ágoston szerint: senkit nem ismerhetünk meg, csak a barátságon keresztül.
A békének kettős dimenziója van: a függőleges, ami az Istentől kapott ajándék, és a vízszintes irányú, ami az emberi felelősség kérdése. A béke Isten ajándéka, amit Úr Jézus, születésével adott minden idők emberének Betlehemben. Az angyalok békét hirdettek a földön, mert Isten emberré lett. Olyan mélyen vállalta magára emberségünket, hogy keresztjével szétzúzta a bűn ellenségességét. Isten dicsősége leszállt a földre, hogy végtelen jósága részesévé tegyen minket. Ez az ajándék felelősségre szólít minket, hogy jóakarattal válaszoljunk rá. Ezért meg kell tanítanunk a gyerekeknek, hogy tiszteljék egymást, le kell győznünk személyes büszkeségünket, hogy helyet adjunk másoknak a családban, a munkahelyen, a sportban. Isten soha nem áldja meg az erőszakot, nem hagyja jóvá a másik kihasználását, a föld kizsákmányolását sem.
Kétségtelen, hogy a sok háború láttán, amelyeket a világban vívnak, tehetetlennek érezhetjük magunkat. Sokféleképpen válaszolhatunk a tehetetlenség eme globalizációjára: a hívők elsősorban az imával. Az imádság az a fegyvertelen erő, ami kivétel nélkül csak a közjót keresi. Imádkozva fegyverezzük le egónkat és leszünk képesek az önzetlenségre és az őszinteségre.
Továbbá Leó pápa arra is rámutatott, hogy a szívünk a legfontosabb csatatér. Ott kell megtanulnunk a vértelen, de szükséges győzelmet a halál és az uralkodás késztetései felett. Csak a békés szív képes békés világot építeni. A kiengesztelődés kultúráját kell gyakorolni, erőszakmentes műhelyeket kell/kellene létrehozni, olyan helyeket, ahol a másik iránti bizalmatlanságból találkozás születik. A szív a béke forrása: itt kell megtanulnunk, hogy miként találkozzunk, bízzunk, hallgassuk és hogyan értsük meg a másikat ahelyett, hogy bezárkóznánk.
A politika és a nemzetközi közösség nagy felelőssége, hogy elősegítse a közvetítést a konfliktusokban, a párbeszéd és a diplomácia művészetével élve.
Köztudott, hogy a magyar nyelv napját minden év november 13-án ünnepeljük, emlékezve arra, hogy 1844-ben ezen a napon fogadták el az 1844. évi II. törvényt, amely a magyar nyelvet hivatalossá, azaz államnyelvvé tette a latin helyett. A jeles nap célja nemzeti identitásunk alapjának, a magyar nyelvnek és kulturális örökségnek a megünneplése.
Történelmi háttérként érdemes megemlíteni, hogy 1844. november 13-án a pozsonyi országgyűlés döntött úgy, hogy a törvények és az államigazgatás nyelve a magyar lesz, ami a reformkor egyik legnagyobb sikere volt.
Az osztrák és a magyar érdekek legélesebben az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során kerültek összeütközésbe. Ekkor született meg a modern magyar nemzet. Az osztrák császári seregek az orosz cár segítségével győzedelmeskedtek a magyar honvédseregek felett, a fegyvert a magyar forradalmárok 1849. augusztus 13-án Világos mellett tették le. Az ezt követő időszakot a neoabszolutizmus korának szokás nevezni.
A közvetlenül a forradalom utáni éveket az olmützi alkotmány szerinti közigazgatási rendszer, valamint a megtorlás jellemezte. Magyarország teljhatalmú parancsnokának, Haynaunak a rémuralma (1849–1851), akit 1851. július 7-én Alexander Bach javaslatára mentettek fel hivatalából. Szintén ekkor épült ki a passzív ellenállás általános gyakorlata magyar részről.
A vezetője után egyszerűen csak Bach-korszaknak nevezett éveket (1851–1859) a komoly állami felügyelet és az erős cenzúra jellemezte, igaz enyhült is valamelyest a légkör, mivel Bach az első intézkedései között 1851-ben eltörölte az olmützi alkotmányt (az egész birodalomban), viszont a központosító, Bécs-centrumú politika fennmaradt. A gazdaságban jelentős változás nem mutatkozott, habár Ferenc József a forradalom több vívmányát is meghagyta, mint például a jobbágyság és az ősiesség eltörlését, sőt, utóbbihoz 1852-ben kiadta az ősiességi pátens, amellyel az ehhez kapcsolt adományrendszert is eltörölte.
1859 áprilisában kitört a szárd-francia-osztrák háború, amelyet Ausztria a solferinói csatában elvesztett. Ferenc József a vereségért Bach birodalmi belügyminisztert tette felelőssé és augusztus 22-én leváltotta minden politikai hivatalából, majd elküldte nagykövetnek a Vatikánba. Ezután Bach rendszerét Magyarországon felszámolták és mind tartalmában, mind formájában visszaállították a történeti jellegű (forradalom előtti) közigazgatást, amelyben Erdély és Horvátország Magyarországtól külön egységet alkotott.
A háborúban meggyengült birodalma megerősítésére az uralkodó 1860. október 20-án kiadta az ún. októberi diplomát, amely a magyar országgyűlés visszaállítását helyezte kilátásba. A fejleményekre reagálva december 17-én összeült az esztergomi értekezlet, ahol a még mindig érvényben lévő 1848. évi V. törvénycikk alapján kidolgozták egy esetleges képviselőválasztás lebonyolítását biztosítani hivatott rendelkezéseket, majd kezdeményezték az országgyűlés összehívását, a választások kiírását.
Ferenc József megengedte az 1861-es választások kiírását, amelynek eredményeként februárban 1849 után először újra összegyűlt a magyar törvényhozás; egy esetleges kormány megalakításáról azonban ekkor még szó sem lehetett. A képviselőválasztást egyébként a Deák Ferenc vezette Felirati Párt nyerte meg a 410-ből 250 mandátum (58%) lett az övék. Épphogy összeültek, 1861. február 26-án az uralkodó kiadta az ún. februári pátenst, amely a tartományi gyűlések fölé egy birodalmi gyűlést rendelt és egyben nyilvánvalóvá is tette, hogy az egész dolgot csak azért hagyta, hogy pátensét Magyarországon törvényesen is bevezethesse. Ezt értelemszerűen a parlament elutasította, mire Ferenc József feloszlatta a gyűlést és ideiglenes, átmeneti állapotot, más néven provizóriumot hirdetett és újra az aktuális osztrák belügyminiszter, azaz Anton von Schmerling lett ennek az adminisztrációnak a magyarországi feje.
Az új helyzet már jóval könnyebbnek mutatkozott az előzőeknél, de továbbra is a neoabszolutizmus jegyében telt. A folyamatos enyhülés jegyében 1865. április 16-án a Pesti Naplóban jelentette meg Deák Ferenc a később a „húsvéti cikk” néven emlegetett írását, amelyben a későbbi kiegyezés felé vezető út lehetőségét vázolta fel, nem titkoltan az osztrákoknak címezve. Ugyanakkor, időközben 1865 és 1867 között nyaranta a „haza bölcse” sógorának, és egyben hű barátjának, nyirlaki Tarányi-Oszterhuber József a Zala vármegyei pusztaszentlászlói kúriájában szorgalmasan dolgoztak Deák Ferenc és társai a kiegyezés előkészítésén.[5]
A Deák Ferenc-féle húsvéti cikkre reagálva a császár leváltotta Schmerlinget és engedélyezte a magyar országgyűlés összehívását, illetve ennek érdekében egy képviselőválasztás kiírását. 1866-ban kitört a porosz-osztrák-olasz háború, amelyben az Osztrák Császárság a königgrätzi csatában súlyos vereséget szenvedett Poroszországtól. A Habsburgok a magyarokkal való kiegyezésre kényszerültek, hogy megmenthessék haldokló birodalmukat. A szárd-francia-osztrák háború és a porosz-osztrák-olasz háború következtében ugyanis a Habsburgok birodalma 1866-ra az összeomlás peremére került, mivel ezek az elhibázott katonai vállalkozások óriási állami kiadásokkal jártak és elszabadult pénzromláshoz, egekbe szökő államadóssághoz és pénzügyi csődhelyzethez vezettek.
A tárgyalások a prágai béke megkötése után felgyorsultak. Osztrák (császári) oldalról Ferdinánd Beust báró 1866 végi külügyminiszteri kinevezése volt fontos momentum, mert ő győzte meg a kabinetet arról, hogy kiegyezés nélkül már nem lehet tovább fenntartani a birodalmat.
A magyar politika ekkoriban a 47-es, 48-as, vagy 49-es nézeteket vallókra tagolódott. A számok évszámokat (1847, 1848 és 1849) jelöltek és értelemszerűen az 1848-49-es forradalom és szabadságharc (és előzményei) abban az adott évben létezett vagy elért politikai viszonyait, vívmányait, rendszerét akarták látni érvényesülni.
A 47-esek voltak a legkevesebben, ők a kiegyezést ókonzervatív álláspontból ellenezték, a közvetlenül a forradalom előtti idők viszonyrendszerét látták a legideálisabbnak. A 48-asok voltak Deák Ferenc hívei, akik az áprilisi törvények maradéktalan teljesülését tekintették a tárgyalások alapjának, illetve Magyarország önkormányzatiságának (vérmérséklettől függő mértékű) maximalizálására törekedtek, míg a 49-esek, Kossuth Lajos hívei a teljes függetlenséget (minden unió felbontását Ausztriával) és Magyarország köztársasággá alakítását (vagy magyar király választását) tűzték zászlójukra.
Még kicsit korábban, Deák húsvéti cikke hatására Ferenc József megengedte a magyar országgyűlés összehívását, illetve az ehhez szükséges 1865-ös választások kiírását és lebonyolítását. Az ennek eredményeképp 1865. december 11-én összeült parlament a választásokon abszolút győzelmet szerzett Deák Párt vezetőjét, Deák Ferencet tette meg a magyar tárgyalódelegáció vezetőjévé.
Bár Deákot minden oldalról támadták és sokan igyekeztek vereségnek beállítani az egyezséget, de az nézőponttól függően akár sikeresnek is tekinthető. Ezt leginkább az a tény támaszthatja alá, hogy az áprilisi törvények a nemzeti őrsereg és a nemzeti bank felállításának kivételével (egyszerűbben szólva a 12 pontból 10-nek, valamint az egyéb, ezen kívül eső április törvények zömének elfogadtatásával) olyan kompromisszumra jutott Ausztriával, ahol Magyarország az osztrák belügyminiszter által irányított, gyakorlatilag osztrák félgyarmati státuszából a közös külügyeket és közös hadügyeket (és a kapcsolódó pénzügyeket, valamint a perszonáluniót leszámítva újra önálló állam lett, saját választott parlamenttel, kormánnyal és kormányfővel, a belügyeiben korlátlan, pénzügyeiben részleges önkormányzatisággal. 1867. február 17-én az uralkodó Deák javaslatára idősebb Andrássy Gyulát kérte fel Magyarország miniszterelnökének, az ennek nyomán felállt Andrássy-kormány pedig február 20-án tette le hivatali esküjét.
A teljes függetlenség hívei azonban így is árulásnak tartották és nevezték a kiegyezést, hiába lett az új szövetség neve Ausztria-Magyarország (vagy Osztrák-Magyar Monarchia) és alakult meg az Andrássy-kormány, azaz 1849 után tizenkilenc évvel a következő önálló, felelős magyar kormány. Kossuth Lajos a május 28-án megjelent ún. Casandra-levélben egyenesen a nemzet halálát, Magyarország széthullását jövendölte, ha a kiegyezés létrejön.
A kiegyezést a magyar társadalomnak elenyészően kis része rendezte el és törvényesítette (a választójog igen korlátozott volt, a népességnek kevesebb mint 8 százaléka bírt szavazati joggal), és a nép nagyon nagy része tekintette azt a magyar ügy és a forradalom öröksége elárulásának. Ez mély és tartós töréseket okozott a magyar társadalomban.
„Viszont a kiegyezés elfogadtatása a társadalommal, komoly nehézségekbe ütközött. Több megye (például Heves, Pest, Szatmár) elutasította a kiegyezést és kiállt Kossuth mellett, az ellenzék megszervezte a demokrata körök hálózatát, az Alföldön többezres kormány- és kiegyezés-ellenes népgyűlésekre került sor stb. A kormány, felfüggesztve liberális elveit, határozott ellenlépésekre szánta el magát: bebörtönözte a Kossuth leveleit közlő Böszörményi Lászlót, betiltotta a demokrata köröket, a leginkább ellenálló Heves megyébe pedig királyi biztost küldött. A rendszer stabilizálása és az új politikai intézmények elfogadása azonban még így is évekig elhúzódott.” in: Cieger András: Kormány a mérlegen - a múlt században.
A kiegyezést annak támogatói ettől függetlenül a forradalom utáni viszonyokhoz (Haynau, Bach-rendszer, provizórium) viszonyítva, valamint abból a tényből kiindulva, hogy az áprilisi törvények majdnem egészét sikerült elfogadtatni, valamint Erdély és a Partium is visszacsatolásra került, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyértelmű és kompromisszumai ellenére is átütő magyar győzelmeként értékelték.
A megegyezés értelmében az osztrák császár I. Ferenc József Magyarország királyává koronázták 1867. június 8-án Budán, a Mátyás-templomban. A tárgyalások végleges lezárulta után pedig, június 28-án a király szentesítette a kiegyezés magyar törvényeit, amivel megszületett az Osztrák–Magyar Monarchia.
A pénzügyi-terhek viseléséről akképp állapodtak meg, hogy annak feltételeit és arányait tíz évente kötelező jelleggel újra tárgyalják. A gazdasági kiegyezés ilyetén megoldása később számtalan, a megújítás esedékességekor kirobbant politikai vitát és kisebb-nagyobb belpolitikai válságot generált, többnyire Magyarországon, de Ausztriában is.
A kiegyezés rendszere a magyar népesség körében mindvégig népszerűtlennek bizonyult, létrejöttét és fennmaradását csak a polgárok széles rétegeit kirekesztő, vagyoni cenzusra épülő, igen szűk körű választójognak köszönhette.[8] Épp ezért az új politikai rendszert óvatosságból nem azonnal, hanem csak 1869-ben, az 1869-es mérettették meg először. Ekkor a képviselői helyekért három párt indult; a kiegyezés párti (és egyben azt tető alá hozó) Deák Párt, a kiegyezés ellenzői pedig álláspontjuktól (részleges, avagy teljes elutasítás) függően a Balközép Párt, vagy a Szélsőbal jelöltjeként mérettették meg magukat. Bár országos szinten (legalább) ez a három párt létezett, a képviselőválasztások mégis a Deák Párt és a mérsékelt ellenzéki Balközép Párt között dőltek el és a Deák Párt abszolút győzelmével zárultak (a mandátumok 55,95%-át szerezték meg). Ez az 1905-1906-os magyarországi belpolitikai válságig bebiztosította a dualista állam-berendezkedést.
A függetlenségi ellenzék azonban közjogi ellenzék maradt, amely a kiegyezést elutasította. Az álláspontja miatt a kiegyezéses rendszerben kormányzásra képtelennek tekintett függetlenségi ellenzékkel szemben a gyakorlatilag leválthatatlan egységes párt kormányzott. Az egységes párt uralmát - a parlamentarizmus formális megtartásával - a választási rendszer, a nyílt közigazgatási nyomásgyakorlás és a választók korrumpálásának bevett gyakorlata támogatta. Ez a rendszer megmaradásához nélkülözhetetlen szűkre szabott választójog fenntartását, a rég várt társadalmi reformok elmaradását, a társadalmi problémák kezeletlenül hagyását is jelentette.
Az elmondottak fényében jó lenne látnunk, hogy népünk történelme, önállósága és önállósítása nem volt zökkenő és feszültségmentes. Miért nem ismétlődhetne ez meg a szlovák nép életében, történelmében, önállósági törekvésében is?
Historia est magistra vitae – a történelem az élet tanítója. Adja Isten, hogy tanuljunk, tanítsunk és segítsünk másoknak is így gondolkodni, cselekedni és viselkedni.
„Urunk, Istenünk! Adj nekünk békét, add meg a pihenés békéjét, a szombat békéjét, a le nem nyugvó békét!” – Szent Ágoston szavaival kérjük az Atyát, hogy adja meg az igazságos és tartós béke áldott kegyelmét a világnak, minden embernek, különösen azoknak, akiket elfeledtek és a legtöbbet szenvednek (XIV. Leó pápa).
Szent Bernát azt tanácsolja, hogy tudatosítsuk önmagunkban: Krisztusban nyertük el a szabadságot. Szabadnak lenni azt jelenti, hogy megváltását ajándékként fogadjuk, örömteli hálával. A szabadság emblémája Isten Fia marad, aki kiüresítette magát. Az Atya akaratának feltétel nélkül igent mondva Krisztus arra emlékeztet minket, hogy a keresztény szabadságeszmény elfogadása magában foglalja a szenvedést. Amikor azt mondja nekünk, hogy ne szegüljünk szembe a rosszal, akkor nem azt kéri, hogy viseljük el az igazságtalanságot, hanem megérteti velünk, hogy olykor az igazság ügyét a szenvedés jobban szolgálja, amikor nem vagyunk hajlandók erővel válaszolni az erőre.
Ez pedig nagyon távol áll attól a szabadságeszménytől, ami a közbeszédet uralja. Óvakodjunk attól, amikor a szabadságot az erő túszaként manipulálásra használják, hogy olyan személytelen alanyok cselekedeteit igazolják vele, mint a párt, a gazdaság, vagy egyenesen a történelem. Keresztény olvasatban semmilyen elnyomó politika nem lehet felszabadító, ha ideológiai szabadságra épül. Az egyetlen valóban jelentős szabadság egyéni lehet csak, és egyik személy szabadsága sem törölheti el a másikét. A mai európai politikában széles körben használják ki a szabadság zsargonját, feszültséget gerjesztve. Amit a társadalom egy része felszabadítónak érez, azt mások elnyomásnak tartják. Szembenálló vonalak alakulnak ki, ahol mindkét oldal a szabadság zászlaját emeli a magasba. Éles konfliktusok születnek a felszabadítónak gondolt programok összeférhetetlenségéből.
A keresztény szabadság nem abban áll, hogy erővel meghódítjuk a világot, hanem abban, hogy a keresztre feszítés szeretetével szeretjük, olyan nagylelkűen, hogy azt kívánjuk: életünket adjuk azért, hogy a világ Krisztusban felszabaduljon. Ő szabadít ki az életedre törő vadász csapdájából (Zsolt 90,3).
A 90. zsoltár sorára reflektálva Szent Bernát ciszterci apát szerint az emberi lény, amikor elfeledkezik lelki természetéről, állatiasságba süllyed. Így az tűnik természetesnek nekünk, hogy a magunk módján cselekedjünk, kielégítsük vágyainkat és megvalósítsuk terveinket, hivalkodjunk ötleteinkkel. A szent szerzetes viszont azt kéri a lesüllyedt embertől, hogy vegye észre, fenevaddá vált, amit a vadászok csapdába akarnak ejteni.