Ami felülmúl minden emberi vágyat...

Szepsiben már hagyománnyá vált, hogy január 6-án, Urunk megjelenésének, régi nevén – Vízkereszt ünnepén a helyi egyháztanács tagjai jelenlétében megáldásra kerül a plébániaépület és a benne lakók, valamint megtörténik az első munkaértekezlet: vissza-, és előre tekintés az egyházközség lelki és gazdasági életére. A gyökerek (az emlékezet) és a gyümölcsök (az eredmények) közötti mozgás határozottan fémjelzi az elkötelezett munka igazi zárókövét.

A találkozó a karácsonyi liturgikus időben történik, ami Isten pedagógiájára utal. Mi az Ő „pedagógiai módszere”? A hármas tulajdonság: a közelség, az együttérzés és a gyengédség. Isten, egykor, mint egy jó tanár, belépett tanítványai világába. Isten úgy döntött: az emberek között fog élni, hogy az élet és a szeretet nyelvén tanítsa népét. Urunk, Jézus Krisztus szegénységben és egyszerű körülmények között született. Ez egy olyan pedagógia, ami a lényegre figyel: az alázatot, az ingyenességet és az elfogadást helyezi a középpontba. A távolmaradó, az emberekkel nem érintkező pedagógia ugyanis nem használ, nem segít.

A Karácsony arra tanít, hogy a nagyság nem a sikerben, vagy a gazdagságban nyilvánul meg, hanem a szeretetben és a mások iránti szolgálatban. Isten pedagógiája az ajándékozás pedagógiája. Meghívás arra, hogy közösségben éljünk Vele és egymással az egyetemes testvériség projektje részeként, amelyben központi és pótolhatatlan helye van a családnak. Ez a pedagógia felhívás arra, hogy ismerjük el minden ember méltóságát – kezdve azokkal, akiket eldobnak és kirekesztenek, ahogyan kétezer évvel ezelőtt a pásztorokkal is bántak - és értékeljünk minden életszakaszt, beleértve a gyermekkort is. A család a párbeszéd középpontja, ami a beszélgetések által fejlődik.

A mai találkozó egyben a Jubileumi Év kezdetéhez is kapcsolódott. A Szentév néhány nappal ezelőtt kezdődött, pontosan annak az eseménynek az ünneplésével, amelyben az Istenfiú megtestesülésével belépett a remény a világba. A jubileumnak sokoldalú mondanivalója és üzenete van úgy a liturgia, mint az oktatás, valamint a nevelés és a társadalmi élet különböző szegletei terén. Az egyházközség híveinek ugyanis a „remény elkötelezett zarándokaivá” kell válni mindazok számára, akik életük értelmét keresik. Azoknak is, akik segítenek a legfiatalabbaknak ezen az úton járni. De azoknak is, akik önmagukat bizalommal és türelemmel az emberi növekedés projektjének szentelik: az istenkeresőknek, a Tőle távollévőknek, sőt azoknak is, akik Isten tudatos ellenségeiként élnek a világban.

Ismételt nagy köszönet és hála a közös összefogásért, a felelősségért, a szellemi, a lelki és az anyagi értékeink iránt, valamint a szolidaritásért és a sorsközösség vállalásért. Jó tudni, látni és tapasztalni az egyháztanács és a rózsafüzér-társulat tagjai állhatatos és reményteli odaadását és helytállását.

A remény nem naiv. A valóságban gyökerezik. Az a meggyőződés táplálja, hogy minden nevelési igyekezet értékes. Minden embernek van ápolni érdemes méltósága és hivatása. A remény az a hajtóerő, amely a krisztuskövetőt a mindennapi nehézségek és kudarcok közepette is megtart az elkötelezettségben.

Mit tegyünk, hogy ne veszítsük el a reményt és hogyan tápláljuk azt a mindennapokban? „Szegezzétek szemeteket Jézusra, a Tanítóra és az Útitársra: ez teszi lehetővé, hogy valóban a remény zarándokai legyetek – írta Ferenc pápa. Gondoljatok azokra, akikkel az iskolában találkoztok, a gyerekekre és a felnőttekre egyaránt: mindenki remél. Minden ember szívében - mint jóra irányuló vágy és várakozás - ott él a remény, bár nem tudják, hogy mit hoz a holnap” (vö. Spes non confundit, 1).

Ezek az emberi remények – rajtunk keresztül – a krisztusi, a hitből születő és szeretetben élő reménnyel találkozhatnak. Ez a remény nem csal meg. Az optimizmus megcsal, de a keresztény remény nem, mert az elmét és a szívet az Élet, az örök Szépség felé nyitja - ami felülmúl minden emberi vágyat.